2025. április 16.
Elveszett a levél. Búcsú nélkül.
Minden évben, ezen a napon visszatér ez a mondat. A levél, amit sosem kaptál meg, a levél ami igazából sosem íródott meg. Egy anyámnak szánt búcsú, amit fejben fogalmaztam meg, de a szavakat elnyelte a félelem. Oly gyorsan vittek minket, hogy semmi sem maradt, csak az emlékek égető töredékei.
Rám tört a magány. Tövise szúr.
A család egy részét már nem láttam többé. A nagybátyám keze még ott volt a vállamon, mikor leszállítottak minket a vonatról, de a következő pillanatban már másfelé terelték. A magány nem akkor jött el igazán, hanem később – amikor már nem reméltem, hogy bárki is visszatér.
Rózsád rozsda már.
A kert, amit anyám gondozott, ma már elvadult emlék bennem. De látom még a rózsát, amit a születésnapomra kaptam tőle. Szárított emlék volt sokáig, aztán elporladt – mint minden, amit akkoriban őrizni próbáltunk.
Az idő más lett azóta. Nem telik, hanem hömpölyög. Néha csendesen, máskor fájdalmasan. És a csend – a csend a leghangosabb.
Gyönyörű teher szemed emléke anyám, s az áprilisi verőfényben suttogom magamban, magamnak: ne félj – élni kell néha, ha halni muszáj.
Sokan nem értik, mit jelent élni akkor, amikor már minden meghalt benned. De mégis... az emlékek mentettek meg. Egy dalfoszlány, egy tekintet, egy kabát zsebében maradt cukor.
Az arcuk bennem él. Nincs sír, csak én sírok. Csak a nevek, amiket suttogva őrzök. Minden nap. Minden év április tizenhatodikán…
Ma már tudom, hogy az élet nem a felejtés, hanem az emlékezés művészete. Mert ha mesélek – rólad, róluk, magamról – akkor éltek tovább bennem. Bennünk.
Amíg én itt vagyok, addig írok. Emlékezem. Emlékeztetek…
