Egyszer, réges-régen, egy szép zöld völgyben, hegyek ölelésében élt egy kedves bácsi, akit mindenki csak úgy hívott: Janša bácsi, a méhek barátja. Kis háza mellett színesre festett méhkaptárak sorakoztak, mint apró házikók egy játékfaluban.
Janša bácsi minden nap hajnalban kelt, még a nap is irigykedett rá, hogy ilyen korán ébred. Kalapját a fejébe nyomta, és halk dúdolással köszöntötte a méheket:
– Jó reggelt, szorgos kis népem! Hogy aludtatok?
A méhek zümmögve válaszoltak, mintha azt mondanák: Rajzolunk virágot a világra!
Janša bácsi nemcsak mézet gyűjtött – ő figyelt, jegyzetelt, és mindent leírt, amit a méhekről tanult. Megértette, hogyan beszélgetnek tánccal, miért repülnek el rajokban, és miért szeretik a színes kaptárakat.
A gyerekek gyakran jöttek hozzá látogatóba, mert nála mindig tanultak valami csodásat. Egyik nap megkérdezte tőlük:
– Tudjátok, mit tanítottak ma nekem a méhek?
– Mit, mit? – kérdezték egyszerre.
– Azt, hogy együtt minden virág elérhető, egyedül viszont könnyen eltévedünk. A méhek csapatban dolgoznak, egymást segítik – és mi is tanulhatunk tőlük.
A gyerekek bólogattak, és aznap úgy játszottak, mintha egy nagy méhraj lennének: segítették egymást, nevetve szorgoskodtak.
És amikor elérkezett az este, és a méhek nyugovóra tértek, Janša bácsi leült egy kis asztalhoz, elővette tollát, és e szavakat írta fel: A méhek nem csak mézet adnak, hanem türelmet, barátságot és rendet tanítanak.
És így lett ő a méhek tanítója – és kicsit a miénk is, ma is…
2025. május 20.