Szomorú a szívem. Valami egészen személyes, mély fájdalommal. Mert Parajd most nem csupán egy helységnév a térképen. És a sóbánya, amely sokaknak csak turistalátványosság, vagy megélhetési forrás, a gyógyulni vágyók számára szent hely volt. A sóbarlang levegője gyógyított: de nemcsak a tüdőt, hanem a lelket is. Ez a mélység az áldás helyévé vált.
Kis családommal minden évben újra és újra visszatértünk. Kisfiunk egyik kedvenc helye lett: hintázott, csúszdázott, nevetett a játszótér sarkában, míg mi pingpongoztunk, vagy épp egy finom kávét szürcsöltünk. Egyszer kipróbáltuk a kalandparkot is. A játszóházban fáradhatatlanul játszott, mindent kipróbált. A kápolnában együtt imádkoztunk, kézen fogva, hálával telve, ő pedig a kis Jézuskát csodálta.
A bánya után megnéztük a lepkeház csodáit is – színes, rebbenő szárnyak kísérték lépteinket, mintha mesében járnánk. És persze a levendulás limonádé… az volt a kedvencünk. Kicsinek tűnhetnek ezek a pillanatok, de nekünk örök emlékké váltak Parajdról.
De most… most gyászolunk.
A mélység új értelmet nyer: fájdalom, döbbenet, sötétség. Azok, akiknek nemcsak emlékeik, hanem szívük egy darabja is ott él a sóbarlang mélyén, most különösen is fájdalmat hordoznak. Egy közösség sorsa, imái, gyógyulásai kapcsolódnak ide, és több száz helyi lakos munkahelye és megélhetése.
És mégis, ebben a gyászos pillanatban is hiszem, hogy Isten munkálkodik. Tanítani akar. Talán formálni egy közösséget, jó irányba terelni a vezetőket, ébreszteni a lelkeket. Ezért kérdeznünk kell: mire hív most bennünket? Mire tanít ez a tragédia?
Szívből remélem –, hogy kisfiam, ha felnő, nem csupán képekről fogja ismerni egy letűnt kor sóbányáját, csodáját. Hanem eljön az idő, amikor újra kinyílik ez a mélység, újra nevetés és imádság tölti meg, újra élmény és áldás forrásává válik, sokaknak hozva gyógyulást. Bízom benne, hogy idővel látogatható lesz ismét, és ő is, mint egykor én, részese lehet ennek a csodának…
2025. május 29., Székelyuvdarhely