Hazug Pista bácsira nem úgy emlékezik az ember, mint egy egyszerű falubélire. Ő nem ott lakott, ahol a háza állt, hanem ott, ahol épp mesélt. A kocsma előtt, a kapuban, a padon, néha csak úgy az út közepén, mintha megállította volna az időt egy mondat erejéig. És az idő mindig engedelmeskedett neki.
Azt mondták róla, hogy hazug. Ő meg sosem tiltakozott. Legfeljebb annyit mondott:
„Nem hazugság az, fiam, csak kicsit előbb történt, mint ahogy elhitted.”
Legendás alak volt. Alacsonyabbnak tűnt, amikor hallgatott, és magasabbnak, amikor beszélt. Ha mesélni kezdett, a valóság hátrébb lépett egy fél lépést, és udvariasan kivárta a sorát. A szél megállt, a kutyák figyeltek, még a kályha is halkabban pattogott, nehogy lemaradjon valamiről.
Tudta, mikor volt olyan hideg, hogy megfagyott a szó a levegőben, mikor volt olyan meleg, hogy az árnyék is árnyékot keresett, és pontosan emlékezett arra az évre is, amikor a február hosszabb volt, mint a január, pedig senki más nem vette észre. Ő igen. Mindig igen.
A humora nem nevetett rajta, hanem mellé ült. Olyan volt, mint egy régi kabát: kicsit kopott, de pontosan ott melegített, ahol kellett. Ha túl nagyot mondott, sosem kacsintott hozzá. Halálosan komolyan tudta állítani a lehetetlent, és ettől lett hihetőbb, mint sok igazság.
A legfurcsább mégis az volt, hogy sosem magát dicsérte. A világ volt nála különös, az idő volt szeszélyes, a természet volt makacs, az emberek meg… hát, olyanok, amilyenek. Ő csak megfigyelte, és elmesélte. Néha kicsit megcsavarta, mint aki tudja: az igazság nem törik el attól, ha megmosolyogtatjuk.
Most, hogy már nem ül ki a kapuba, sokan mondják, hogy csendesebb lett a falu. Ha figyelünk, még most is ott van minden mondat végén az a kis szünet, ahol Pista bácsi hagyta volna, hogy nevessünk vagy elgondolkodjunk.
Emlékezzünk rá, pontosan ma tíz éve kísérték utolsó útjára Gyergyószentmiklóson.
Emléke előtt tisztelegve idén egy kalendáriumot szerkesztek, amelyben 365+1 rövid történet lesz olvasható, amely megidézi legendás alakját, csavaros észjárását.
