Reggel még csipkedett a hideg, amikor Józsi megfogta az apukája kezét és elindultak az óvodából a csoporttal, hogy szánkózzanak. A Papkertig autóbusszal mentek, az is nagy élmény volt a gyerekek számára. A hó vastagon takarta a dombot, mintha egy nagy, fehér takarót terített volna rá a tél.
– Nézd, Józsi, mennyi hó! – mondta az apukája.
Józsi szeme felragyogott. A tél! A hó! A szánkó! Ennél szebb napot el sem tudott képzelni.
Józsi megsimogatta a szánkója elejét, mintha csak azt mondaná neki: Na, barátom, indulhatunk!
 |
| Illusztráció |
Leült, kapaszkodott, mögéje apukája és már suhantak is lefelé. A szánkó csúszott, a hó sercegett alatta, Józsi pedig nevetett. Olyan igazi, szívből jövő nevetéssel.
Egy kanyarban egy kis hó felcsapódott az orrára.
– Hópuszi! – nevetett az édesapja.
Józsi még hangosabban kacagott, és úgy érezte, mintha a tél direkt vele játszana.
A domb alján a gyerekek örömmel mesélték egymásnak, ki milyen gyors volt, ki mennyire siklott messzire. Józsi büszkén mondta:
– Az én szánkóm nevetett!
Hazafelé menet a kis csizmák nehezek voltak a hótól, de Józsi szíve könnyű. Tudta, hogy ez egy olyan nap volt, amit jó eltenni emlékbe.
Mert a tél nemcsak hideg lehet, hanem vidám, nevetős és szánkózós is.