Eltűnt a levél. Soha el nem küldött búcsú.
Minden évben, ezen a napon visszhangzik bennem ez a mondat. A levél, amelyet sosem kaptál meg. A levél, amely valójában sosem születhetett meg. Egy búcsú anyámnak, amelyet csak magamban írtam, mert a szavakat elnémította a rettegés. Oly hirtelen vittek el minket, hogy nem maradt idő semmire, csak a félelem perzselő emléktöredékei maradtak.
A magány rám zuhant. Mint a szögesdrót: szúr, szakít, sebet hagy.
A családom egy része akkor tűnt el örökre. A nagybátyám keze még ott pihent a vállamon, amikor leszállítottak a vonatról, aztán elragadták tőlem. A magány nem abban a pillanatban érkezett meg igazán, hanem később, amikor már tudtam: senki sem fog visszatérni.
Anyám rózsája rozsdává vált az időben.
A kert, amelyet gondozott, ma már csak bennem él, vad és elhagyott emlékként. De látom még azt a rózsát, amelyet a születésnapomra adott. Sokáig őriztem, mint egy megszáradt ígéretet, míg végül porrá lett, ahogy minden, amit akkoriban meg akartunk menteni.
Az idő azóta nem múlik, hanem hömpölyög. Néha hangtalanul, néha kegyetlen hullámokkal. És a csend… a csend a legkiáltóbb fájdalom.
Anyám tekintete ma is bennem él... súlyos és szép teherként. És itt, a januári hideg fényben, magamban suttogom: ne félj… élni kell akkor is, amikor halni muszáj.
Sokan nem értik, mit jelent élni akkor, amikor minden benned meghalt. De engem az emlékek tartottak életben. Egy dallamfoszlány. Egy utolsó pillantás. Egy zsebben felejtett cukorka. Apró, emberi nyomok az embertelenségben.
Az arcuk bennem él.
Nincs sír, ahol térdre hullhatnék, csak én vagyok, aki sír és gyászol. Csak nevek, amelyeket halkan, reszketve őrzök. Minden nap. Minden év január huszonhetedikén.
Ma már tudom: az élet nem a felejtés, hanem az emlékezés művészete. Mert amíg mesélek róluk – rólad, róluk, magamról –, addig élnek bennem. Bennünk.
Amíg itt vagyok, írok.
Emlékezem.
És emlékeztetek.