Mihai Eminescu élete a bizonyíték arra, hogy a szépség gyakran nem a biztonságból, hanem annak hiányából születik.
1850. január 15-én látta meg a napvilágot Botoșaniban, egy tizenegy gyermekes család hetedik tagjaként. Már gyermekkorában kilógott a sorból: a fegyelmezett iskolai rend szűknek bizonyult számára. Többször is megszökött az iskolából, osztályt ismételt, mígnem apja magántanulóként útjára bocsátotta. Ez a szabadság azonban nem jelentett könnyebbséget: a család súlyos anyagi gondokkal küzdött, ösztöndíjkérelmét elutasították, vizsgadíjait nem tudta kifizetni, így érettségizni sem tudott.
Fiatal éveit vándorlás, bizonytalanság és állandó keresés jellemezte. Volt vándorszínész, súgó, szövegmásoló, hivatalnok, újságíró, mindig átmenetben, mindig úton. A színház világa, az éjszakai kávéházak, az olcsó szállások és a kölcsönkért pénzek lettek mindennapjai. Bécsben és később Berlinben egyetemi előadásokat hallgatott, vizsgázni azonban nem volt joga érettségi hiányában. Ruháit zálogházba adta, gyakran barátok és pincérek jóindulatából élt. Amit kapott, könyvekre, eszmékre költötte: arra, ami belül táplálta, még ha kívül éhezett is.
Hazatérése után sem talált nyugalmat. Jászvásáron könyvtárigazgató és tanár lett, de anyagi gondjai nem szűntek meg, miközben sorra veszítette el testvéreit, majd édesanyját. A veszteségek lassan beépültek költészetébe: verseiben egyre erősebben jelent meg az idő, az elmúlás, a kozmikus magány fájdalma.
Bukarestben újságíróként és szerkesztőként dolgozott, hatalmas szellemi erővel, de testi-lelki árat fizetve. Szerelme, Veronica Micle, egyszerre volt menedék és seb: kapcsolatuk tele volt távolsággal, félreértéssel és tragédiával. Közös gyermekük halva született, Eminescut pedig súlyos depresszióval diagnosztizálták. 1883-ban, amikor már testileg és lelkileg is megtört, jelent meg egyetlen, még életében kiadott kötete Versek címmel, mintha utolsó erejével akarta volna bizonyítani, hogy a szenvedése nem volt hiábavaló.
Élete utolsó éveiben keveset írt, sokat szenvedett. 1889. június 15-én, hajnalban halt meg, túl fiatalon, 39 éves korában. A költő halála után Veronica Micle a vărateci kolostorba vonult vissza, ahol összeállította a Dragoste şi Poezie (Szerelem és költészet) című kötetet egymásnak írt verseikből és hozzájuk fűzött magyarázataiból. Két hónappal Eminescu halála után arzénnal öngyilkos lett.
Mégis abból az életből, amelyet nélkülözés, betegség, elutasítás és gyász szőtt át, időtálló szépség született. Eminescu költészete ma is azt üzeni, hogy a lélek nagysága nem a körülmények kegyéből fakad. Ő nem azért alkotott szépet, mert könnyű volt az élete, hanem annak ellenére. Életében alig publikált, egyetlen verseskötete jelent meg. Halála után azonban 14 ezer oldalnyi kéziratos jegyzeteiből (Eminescu-füzetek) világossá vált, hogy egy teljes univerzumot hordozott magában, amelynek csak töredéke jutott el a kortársaihoz.
Olvassuk időtálló verseit, akár románul, akár kitűnő magyar fordításokban...