A hangár félig nyitott ajtaján át a hegyek kékes árnyéka látszott. A levegőben benzin és olaj illata vibrált.
– Csanády! – fordult hozzá felettes tisztje, miközben kesztyűjét húzta.
– Andiamo! Il cielo oggi è nostro.
– Ma maga jön velem. Fényképezni fog. Pontos képeket akarok az ellenséges állásokról – hadarta el szélsebesen az olasz tiszt. Arca kemény volt, de a szeme élénken csillogott.
György halványan elmosolyodott.
– Reméljük, ki tudja, merre?
A riasztó élesen felvisított.
A pilóta már a gép felé indult, majd még egyszer visszanézett.
– Non avere paura. In aria siamo più vivi che sulla terra.
– Igen, a levegőben élőbbek vagyunk, mint a földön – morfondírozott Csanády.
 |
Csanády György repülős tisztként a háborúban, 1918-ban Fotó: Csanády
György hagyatéka, a Haáz Rezső Múzeum tulajdona. Közreadta a Liget 2022-ben. |
György a vastag bőrkabát csatjával bajlódott. Egy pillanatnyi késés. Egy makacs szíj.
Amikor kiért a betonra, a légcsavar már forgott.
– Egy pillanat! Várjon!
A pilóta felemelte a kezét.
– Ci vediamo tra un’ora!
Egy óra múlva találkozunk! – visszhangzott Csanády fülébe.
A gép nekifutott, felemelkedett.
Délután szomorú hír érkezett.
A gépet lelőtték. A tiszt nem tért vissza.
Aznap este Csanády kis füzetébe feljegyezte: „Ma nem én ültem a gépen. Nem tudom, hálát adjak-e vagy szégyent érezzek. Ha gyorsabb vagyok, most én zuhanok a hegyek közé. A propeller hangja még mindig a fülemben zúg. Ő azt mondta: Az ég a miénk. Most az ég őt tartja.”
Évek teltek el, országrészeket csatoltak el, térképeket rajzoltak újra tintával és könnyel, s mire a sebek hegként húzódtak végig a hazán, benne is csenddé sűrűsödött a háború zaja, hogy egy estén, Szegeden, verssé oldódjon fel. 1921-ben, amikor már túl volt mindenen, elővette régi jegyzeteit. Nem a háborúról akart írni. Nem a halálról. Hanem arról, ami megmaradt. Egy székely imádság.
A szobában csend volt. Az ablak alatt egy fa állt, ágai fekete vonalként rajzolódtak az égre. A toll megindult.
„Ki tudja, merre, merre visz a végzet…”
Megállt.
A repülőgép zuhanása villant fel előtte. A főhadnagy arca. A kék ég.
– Nem a zuhanásról – suttogta. – A megmaradásról.
És írni kezdett tovább.
„Borongós úton, sötét éjjelen.
Segítsd még egyszer győzelemre néped,
Csaba király a csillagos ösvényen.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcától zajló tengeren,
Fejünk az ár jaj! Százszor elborítja,
Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!”
A verset Csanády jó barátja Mihalik Kálmán egyetemi hallgató zenésítette meg, először 1922. május 22-én hangzott el Budapesten, a nagyáldozat ünnepségen. Még az év szeptemberében a mindössze 26 éves zeneszerző tífuszban elhunyt. Temetésén a Székely imádsággal búcsúztak tőle, amely az Új Élet beszámolójában Székely Himnuszként említettek. Azóta is így ismerjük és énekeljük…
 |
| Az Új Élet beszámolója |
 |
| Énekelte az egyetemi dalárda a szerző temetésén. |