Salamon Ernő (Gyergyószentmiklós, 1912. május 15. – Mihajlovka–Sztari, Ukrajna, 1943. február 27.) költő, újságíró. Szegény zsidó családban született. A Brassói Lapoknál volt riporter, majd a Korunkat, később a Reggeli Újságot szerkesztette.
A második világháború alatt üldözték, többször letartóztatták, 1941-ben a hírhedt ákosfalvi táborba internálták. Nehéz körülmények közt élt, egészsége megromlott. 1942 májusában munkaszolgálatosként Ukrajnába került, ahol tífuszban megbetegedett. 31. életévében 1943. február 27-én olasz katonák agyonlőtték. Nevét szülővárosában a Salamon Ernő Gimnázium viseli.
Iochom Zsolt: Salamon Ernő emlékére
Nem voltál több, csak egyszerű vers
egy nyomorú tájék peremén,
ahol kemény az életünk,
s már gyermekkorban tudni kell:
nincs a szegénynek irgalom.
Mogorva nyár járt fölötted,
és árva március csípte arcod,
míg az ember, csak annyit mond:
már ez így van…
De te mégis szóltál.
Volt benned biztató, volt nógató,
volt lelkendező lobbanás.
Tudtad: ma az ember úgy hányódik,
mint kivándorló csomagja az éjben,
és mégis hűséges maradtál.
Voltál magányos,
voltál reménytelen,
de benned lüktetett a makacs hit:
gyönyörű sors az is,
ha olvassák Végrendeletünk.
Mert minden búcsú után
marad egy dal az utódoknak,
egy csendes, kemény, makacs szó:
hogy az ember, ha szegény,
ha magyar, ha zsidó,
akkor is ember.
És ez a szegény nép
nem maradhat ének nélkül.
2026. február 27., Csíkszereda
---
SALAMON ERNŐ
Végrendelet
Még csak harmincadik évemet töltöttem be, és máris végrendeletem írásához látok, mert a halál leadta első jeleit. Egyik éjszakán, először életemben, megrohant a félelem, hogy megáll a szívem. Nem a haláltól félek. Aki annyi ideje vágyik valami kis önfeledtségre, aki úgy szeretne, ha nem többet, legalább egy óráig ájultan feküdni – az nem félhet attól, hogy pihennie lehet. De a kötelességemet akarom teljesíteni. Rendben akarok hagyni mindent magam után. Legelsőbben, hogy amit az élet szertefújt, vagy ezentúl szór még széjjel, én összeöleljem. Nem tiltakoztam soha az ellen, hogy magányosan, ismeretlenül, pusztán önmagam előtt kellett pályámat megfutnom, hogy nem vagyok utolsó a költők között és ezt senki sem tudja. Férfihez, nemes öntudatú emberhez méltónak tartom, hogy sorsa – akaratán kívül is – összefonódjék azokéval, akik egyedül fontosak számára a világon. Ne ismerjenek, amíg a dolgozók ismeretlenségben tengődnek; ne érjen be az én munkám, míg az ő munkájuk be nem érik. De azt akarom, hogy életművem tanúm legyen. Aki kezébe veszi majd versemet, érezze, hogy jogom volt büszkén viselnem a száműzetést.
Ha már egy szeget se tudok többé úgy beverni, hogy el ne görbüljön, írtam legalább verseket. S ha a jó munkás büszke arra, amit elvégezhetett, én is arra vagyok büszke. Gyermekkoromban volt egy esztergályos jóakaróm, aki játékból néha akkorát sújtott öklével vállcsontomra, hogy egész testem belezsibbadt. Olyan szerettem volna lenni, amilyen ő volt: messziföldön sem tisztítottak kazánt őnélküle a belső kőlerakódástól. Csakhogy engem ám nem adtak erre a gyönyörű munkára. Kitaníttattak eredménytelenül, mert soha életemben el nem értem, hogy egy tárgykörre vonatkozóan mindent tudjak, ami odatartozik. Felemás lett az életem, hogy úgy mondjam: fizikai része. Ha anyám megengedi, hogy a telepen maradjak, ha nem is esztergályos, de már deszkaosztályozó lehetnék: szakmunkás, kenyérkereső, egész ember, nem kevesebb annál, aminek látszom. Mert fizikailag sincs itt a helyem, a jómodorú urak között, akikkel néha együtt vagyok. Az egyik orvos, a másik császári és királyi kamarás, a többi: tanár, illatszerész, bankigazgató. Egy ruhám van, azt se én szereztem magamnak. A térdemnél ki is lyukadt már; szerencsére a cs. és k. kamarás tudott egy szövettömőszabót, akinek ő maga is jó hasznát látta már a román időkben. Ha föl is hívom figyelmüket rongyosságomra és ők azt hihetik, hogy hetykeségből teszem: nincs úgy. Újra meg újra elmondom az igazságot, hogy nem ott vagyok, ahol a helyem. Várom, ki lök vissza ebből a szép biedermeier szobából a barakk-lakásba. Ott a konyhaasztalon annyi papírt lehetett kiteregetni este, azután hogy anya nekem letörölte, hogy soha semmiféle bútor mellett se tudtam jobban írni. De oda már többé nem jutok vissza. A tömeglakást felosztották kisebb, családi részekre és eladták, másrészt meg már énrám is elhatározó hatással van a környezetem. Szívesen állanék be valami szállítóhoz zsákolásra, habár a feleségemnek ilyen eshetőségre kiadott ultimátumát visszavonatnom aligha sikerülne. Egyébiránt igaza van, hogyha a tavalyi napszámoskodást ki is bírtam, most már nehezebben menne, mert állandóan betegeskedem. Pedig jó lett volna legalább megpróbálnom: hiszen még nem vettem észre, hogy testi erőm is megfogyatkozott volna. Egy zsákot, egy kövér embert még mindig elbírok, legalábbis úgy érzem, és akkor igazán haljak meg, ha már nem érezhetem, hogy erős vagyok. Egyelőre tehát nem lehetek más, mint író, aki ugyan dolgozhatik, de minden ellenszolgáltatás nélkül: a legutóbbi fél évben keresetem ötven pengő volt. Negyvenet a Magyar Nemzet-től kaptam négy versemért, a tízet pedig egy drága öreg tanár küldötte, hogy valamicskét „helyreüsse a hálátlan társadalom hibáját”. Rosszul esett a pénz, mert tudtam, hogy tüdőbeteg, csak a benne soha ki nem hunyó hite élteti, orvosságtól vonta el a pénzt és kerek, izmos unokájától, aki nőjön nagyra és legyen méltó arra a névre, amelynek a nagyapja adta a becsületet, elvhűség és igaz békevágy tiszta tündöklését. De jól esett a kitüntetés. Egész életemben vágytam reá, hogy egyszer ez a számontartója minden értékesnek pirosceruzázza alá az én verseim egyikét. Íme a bizonyság, hogy mégis eléri célját, aki kivárni bírja.
Ezt a végrendeletet azonban azért írom, hogy az én hagyatékomat ne másnak kelljen rendeznie. A feleségem minden átlagon felüli asszony; ha korhol is néha, és jogosan persze, mégis egy kicsit túlságosan szeret. Ennyi megbocsátható neki, aki második anyám és miért ne legyen egyszer ő is majomszerető? A gyermekek százait nevelte a jósággal párosult tudás könyörtelen tárgyilagosságával. Az építő világnézet eszméiből táplál minden kis teendőt, ami ezeknek az emberre-menendőknek (ez azt jelenti, hogy emberré készülődnek; nem hiszem, hogy az ő növendékei emberre menjenek valaha) a kiképzésénél előadódik. A keze alól kikerültek százai dicsérik tetteikkel nemes munkásságát és ha már az én életemnek rövid tartamúnak kell lennie, válthassam meg vele az övét, érjen el érett öregséget; annyit tud még használni, amilyen imádattal veszik körül tanítványai az én mindent megértő, bölcs „vénasszonyomat”. Ő tehát maradhasson csak elfogult velem szemben, de a hagyatékomat mégse ő rendezze (egyáltalán senki se rendezze), mert képes volna minden versemet kiadni, akkor pedig jaj lenne azoknak, akik még néha verset olvasnak e hazában. Természetesen azonban minden egyébben, ami nem szorosan verseim kiválasztására vonatkozik, mert ezt a jogot egyedül én gyakorolhatom és újabb versek beiktatásáról majd pótrendelkezésekkel gondoskodom – a feleségem feltétlenül rendelkezzék, kiadókkal való tárgyalást illetőleg is. Midőn tehát ép ésszel, a halálra derűsen várakozva, de azért abban a reményben, hogy előrelátásom kifog rajta, mert nem ragadhat el dolgomvégezetlenül – határoztam hagyatékom jövendő sorsa felett, utolsó akaratom íme ez: Verseimet egy kötetben adják ki; címe Gyönyörű sors legyen. Mert ha mondjuk N. I. ezt nem is helyeselheti, mások talán mégis megértik, hogy gyönyörűnek kell látnunk azt a sorsot, mely hőssé avat bennünket. Az, aki maga is szenvedett, nem okoz szívesen szenvedést másoknak; aki börtönök levegőjét szívta, meggondolja százszor is, míg valakit odaküld. Aki sokszor nem ebédelt, örül majd a főtt petrezselyemnek is, egy karéj kenyérről nem is beszélve. Hiszek a dolgozókban, mert keresztülmennek az igazságtalanság, félrevezetés, kiszolgáltatottság, a szolgaság, műveletlenség, éhezés és betegség hétpróbáján. Nem úgy, hogy minden dolgozó egy-egy gáncstalan lovaggá változott volna, vagy minden munkásasszony dicskoszorús matrónává, hanem, hogy kigyöngyöztek magukból okos jóságú, tiszta tekintetű, rendületlenül bízó férfiakat és nőket – olyan élcsapatot, amilyennel rajtunk kívül más osztály vagy réteg nem dicsekedhetik. Ez a hétpróba, melyben jogunk gyökerezik a jövőhöz: ez a gyönyörű sors! És ha N. I. ezt az érvelésemet el nem fogadná, akkor azt mondom, hogy az én életem a gyönyörű sors. Hogy egy félkenyeret se szerezhettem a verseimmel, hogy még Féja Géza sem kiáltott ki az 1942-es Magyarország reményének, hogy verseimnek töredékét se mutathattam be a Solymosi Eszter vérvádját felújító kiadóvállalaton keresztül, mindez és sok más, ami ért engem vagy nem ért – hát ez a gyönyörű sors! Erre aztán nincs mit mondania, remélem… Legyen tehát a kötet címe feltétlenül: Gyönyörű sors…
… Köszöntöm az olvasót és arra kérem, ha megismeri és megszereti kietlen száműzetésben fogant és megért eme verseket, úgy érezve, hogy ha életben volnék, valami elégtétel illetne meg: fordítsa minden gyengédségét feleségem felé. Ő volt az egyetlen, akiben az élet bebizonyította nekem, hogy érdemes önmagunk rovására is jónak lennünk. Ő az egyetlen viszonzás az élettől mindazért, amit adtam. De milyen viszonzás! Ki mondhatja el, hogy a szerelemhez fűzött minden álma beteljesült? Hogy szerelmében valóban boldog volt? Én elmondhatom. És nem valami kis, könnyű, nyálas tobzódásra vagy andalgó sóhajtozásra emlékezhetem. Egy csodálatosan éleseszű, páratlanul szellemes, jóságos, szeretetébe minden élőt és létezőt belefoglaló, gyönyörű mosolyú, ízes, jóillatú asszony szeretett engem. Nem rendítette meg irányomban érzelmeit semmi. Nemcsak nehezen fáradozott értem, hanem még vigasztalt is, és apró ügyeskedéseket követett el, nehogy olyan munkát vállalhassak, ami elvonna írói működésemtől, habár olvasóim megállapíthatják, hogy annyi éven keresztül termett csak ennyi vers nevezhető-e egyáltalán annak? A feleségem boldoggá tett engem, de tartok tőle, hogy ő nem volt boldog. Igaz, hogy olyan sok felelősségtudattal, annyi felnőtt és gyerek gondjának vállalásával szívén bajosan lehet boldog az ember!… Kárpótolja őt valamelyest az eltöltött rossz évekért a reá halálomból is visszasugárzó mélységes szerelmem. Annak a nőnemzedéknek, amelynek el kell következnie, amikor majd összeolvad a kemény munkavágy a kecses szépséggel, az öntudat és a lágyság: legyen ő a mintaképe. Lássák meg az ő példájából, hogyan egyeztethető össze a munkával a szerelem, a céltudatossággal a gyöngédség; hogy kacaghat „szüfrazsetta” (így nevezzük) fölénnyel a nő a férfiún, de hogy babusgatja, hogyha sír (mert csak a férfi tud igazán sírni), hogy csavargatja ujja köré a kemény, erőszakos medvét, hogy lehet meg is táncoltatni, de végül, hogy lehet megnevelni és boldoggá tenni. Ezt mind meg lehet tanulni életéből, de követni csak az merje, aki olyan okos, olyan jó és olyan ártatlanul tisztességes, mint ő.
Aki ismert engem, ne nagyon dicsekedjék vele. A kezemen számolhatnám el, ki volt jó velem, de három ujjam is sok lenne azoknak a felsorolására, akik anynyit adtak nekem vissza érzésben, amennyit rájuk vesztegettem. Övezze tisztelet Déry Tibor és Sényi László ragyogó nevét! Szeretettel gondolok Gaál Gáborra, Szentimreire, Molterre, Kacsó Sándorra, Becski Andorra és tündérien kedves feleségére, forrón rajongó érzéssel Józsa Bélára.
Kishúgom, elszállt anyám helytartója: Viruka boldog lesz, ha újból okot találhat a sírásra. Ne sírjon; nem jól esik annak, aki nem sír vele. Reászálljon Édesanyám című színművem kézirata. Feleségem otthona pedig, tudom, mindig menedéke lesz a kicsi sokatszenvedettnek.
Szeretném, ha még egyszer láthatnám az édesanyámat, aki azt hiszem – sokszor megsiratta, hogy én lettem a fia. És apámat, akit csak most becsülhetek meg igazán. Örökké dolgozott miérettünk fojtó fűrészporban, savanyú irodákon és nem tudok róla, hogy gyötrő asztmája miatt egy napi szabadságot is vett volna valaha igénybe. Meg is halt negyvenöt éves korában. A hozzábújó meleg szavakat bizony csak utólag szentelhetem neki, mint önfeláldozó, miérettünk hősi halott édesanyánknak is. Az egyik tizenhárom éve halt meg, a másik három éve. Soha sem láttam még sírjukat. Nem tudnám kibírni, azt hiszem. Apám egy kocsmáros-dinasztia sarja volt, keveset tanult és ahogy megdöbbenve láttam néha gyerekkoromban, nagy ünnepek előtt bezárkózott egyetlen szobánkban, hogy népdalokat dúdolgasson s hozzá egy verset sírjon. Nem érthettem meg. Önmagával viaskodott? Vagy valami kifejeződésért való harcnak a kínjával? Nem kérdezhetem meg többé tőle. Mindkettőjüknek fájt a szíve haláluk pillanatában. Most megnyugtathatnám őket, drága áldozatait annak, hogy fiok költő lett.
Szeretnék még egyszer a kolozsvári Honvéd utcában járni és leülni Brassóban a Vár utcai kis padlásszobában. Milyen sok helyen is kellett szenvednem nekem! Valahány szép emlékem van, mindannyinak szomszédja éhség, szomjúság, fázás, öngyilkossági kísérlet, sztrájk vagy legalábbis kétségbeesett igyekezet annak elhitetésére, hogy az a legjobb, ami velem történik. Magammal azonban békében éltem, talán leghőbb tisztelőm is én voltam, de sokszor erősen fájt a tehetetlenség. Harcolni kellett volna talán, de hogyan? Engem elhanyagoltak azok, akikre hallgattam volna.
Nyugodjatok meg: egyszer csak béke lesz. És szép béke. Dolgos, jókedvű, tiszta idő. Eltávozik a tudatlanság és elfogultság. Megtanulják az emberek, hogy kötelességüket mosolyogva is teljesíthetik. Megtanulnak majd játszani. Mert mindenki szívesen játszanék, csak nem tud és nem mer.
Bár a magam pusztulásával minden szenvedőt megválthatnék!
Nem várok elismerést az utókortól. De megkövetelem, hogy elhiggyék nekem: nem volt hányattatásaiban is harmonikus életemnek egy pillanata, hogy elveszítettem volna hitemet az emberi felszabadulás lehetőségében. Dobjátok el verseimet, ha hiábavalónak ítélitek, de ne köpjetek a síromba: én hittem abba, hogy megteremtődik a munka és megbékülés világszabadsága!
Ez a végrendelet álljon a Gyönyörű sors élén. Ne engedjétek, hogy feleségem a róla szóló részeket kiselejtezze. A könyvet pedig a lehető legolcsóbban kell árusítani.
Marosvásárhely, 1942. május 26-án
Végrendelet
Még csak harmincadik évemet töltöttem be, és máris végrendeletem írásához látok, mert a halál leadta első jeleit. Egyik éjszakán, először életemben, megrohant a félelem, hogy megáll a szívem. Nem a haláltól félek. Aki annyi ideje vágyik valami kis önfeledtségre, aki úgy szeretne, ha nem többet, legalább egy óráig ájultan feküdni – az nem félhet attól, hogy pihennie lehet. De a kötelességemet akarom teljesíteni. Rendben akarok hagyni mindent magam után. Legelsőbben, hogy amit az élet szertefújt, vagy ezentúl szór még széjjel, én összeöleljem. Nem tiltakoztam soha az ellen, hogy magányosan, ismeretlenül, pusztán önmagam előtt kellett pályámat megfutnom, hogy nem vagyok utolsó a költők között és ezt senki sem tudja. Férfihez, nemes öntudatú emberhez méltónak tartom, hogy sorsa – akaratán kívül is – összefonódjék azokéval, akik egyedül fontosak számára a világon. Ne ismerjenek, amíg a dolgozók ismeretlenségben tengődnek; ne érjen be az én munkám, míg az ő munkájuk be nem érik. De azt akarom, hogy életművem tanúm legyen. Aki kezébe veszi majd versemet, érezze, hogy jogom volt büszkén viselnem a száműzetést.
Ha már egy szeget se tudok többé úgy beverni, hogy el ne görbüljön, írtam legalább verseket. S ha a jó munkás büszke arra, amit elvégezhetett, én is arra vagyok büszke. Gyermekkoromban volt egy esztergályos jóakaróm, aki játékból néha akkorát sújtott öklével vállcsontomra, hogy egész testem belezsibbadt. Olyan szerettem volna lenni, amilyen ő volt: messziföldön sem tisztítottak kazánt őnélküle a belső kőlerakódástól. Csakhogy engem ám nem adtak erre a gyönyörű munkára. Kitaníttattak eredménytelenül, mert soha életemben el nem értem, hogy egy tárgykörre vonatkozóan mindent tudjak, ami odatartozik. Felemás lett az életem, hogy úgy mondjam: fizikai része. Ha anyám megengedi, hogy a telepen maradjak, ha nem is esztergályos, de már deszkaosztályozó lehetnék: szakmunkás, kenyérkereső, egész ember, nem kevesebb annál, aminek látszom. Mert fizikailag sincs itt a helyem, a jómodorú urak között, akikkel néha együtt vagyok. Az egyik orvos, a másik császári és királyi kamarás, a többi: tanár, illatszerész, bankigazgató. Egy ruhám van, azt se én szereztem magamnak. A térdemnél ki is lyukadt már; szerencsére a cs. és k. kamarás tudott egy szövettömőszabót, akinek ő maga is jó hasznát látta már a román időkben. Ha föl is hívom figyelmüket rongyosságomra és ők azt hihetik, hogy hetykeségből teszem: nincs úgy. Újra meg újra elmondom az igazságot, hogy nem ott vagyok, ahol a helyem. Várom, ki lök vissza ebből a szép biedermeier szobából a barakk-lakásba. Ott a konyhaasztalon annyi papírt lehetett kiteregetni este, azután hogy anya nekem letörölte, hogy soha semmiféle bútor mellett se tudtam jobban írni. De oda már többé nem jutok vissza. A tömeglakást felosztották kisebb, családi részekre és eladták, másrészt meg már énrám is elhatározó hatással van a környezetem. Szívesen állanék be valami szállítóhoz zsákolásra, habár a feleségemnek ilyen eshetőségre kiadott ultimátumát visszavonatnom aligha sikerülne. Egyébiránt igaza van, hogyha a tavalyi napszámoskodást ki is bírtam, most már nehezebben menne, mert állandóan betegeskedem. Pedig jó lett volna legalább megpróbálnom: hiszen még nem vettem észre, hogy testi erőm is megfogyatkozott volna. Egy zsákot, egy kövér embert még mindig elbírok, legalábbis úgy érzem, és akkor igazán haljak meg, ha már nem érezhetem, hogy erős vagyok. Egyelőre tehát nem lehetek más, mint író, aki ugyan dolgozhatik, de minden ellenszolgáltatás nélkül: a legutóbbi fél évben keresetem ötven pengő volt. Negyvenet a Magyar Nemzet-től kaptam négy versemért, a tízet pedig egy drága öreg tanár küldötte, hogy valamicskét „helyreüsse a hálátlan társadalom hibáját”. Rosszul esett a pénz, mert tudtam, hogy tüdőbeteg, csak a benne soha ki nem hunyó hite élteti, orvosságtól vonta el a pénzt és kerek, izmos unokájától, aki nőjön nagyra és legyen méltó arra a névre, amelynek a nagyapja adta a becsületet, elvhűség és igaz békevágy tiszta tündöklését. De jól esett a kitüntetés. Egész életemben vágytam reá, hogy egyszer ez a számontartója minden értékesnek pirosceruzázza alá az én verseim egyikét. Íme a bizonyság, hogy mégis eléri célját, aki kivárni bírja.
Ezt a végrendeletet azonban azért írom, hogy az én hagyatékomat ne másnak kelljen rendeznie. A feleségem minden átlagon felüli asszony; ha korhol is néha, és jogosan persze, mégis egy kicsit túlságosan szeret. Ennyi megbocsátható neki, aki második anyám és miért ne legyen egyszer ő is majomszerető? A gyermekek százait nevelte a jósággal párosult tudás könyörtelen tárgyilagosságával. Az építő világnézet eszméiből táplál minden kis teendőt, ami ezeknek az emberre-menendőknek (ez azt jelenti, hogy emberré készülődnek; nem hiszem, hogy az ő növendékei emberre menjenek valaha) a kiképzésénél előadódik. A keze alól kikerültek százai dicsérik tetteikkel nemes munkásságát és ha már az én életemnek rövid tartamúnak kell lennie, válthassam meg vele az övét, érjen el érett öregséget; annyit tud még használni, amilyen imádattal veszik körül tanítványai az én mindent megértő, bölcs „vénasszonyomat”. Ő tehát maradhasson csak elfogult velem szemben, de a hagyatékomat mégse ő rendezze (egyáltalán senki se rendezze), mert képes volna minden versemet kiadni, akkor pedig jaj lenne azoknak, akik még néha verset olvasnak e hazában. Természetesen azonban minden egyébben, ami nem szorosan verseim kiválasztására vonatkozik, mert ezt a jogot egyedül én gyakorolhatom és újabb versek beiktatásáról majd pótrendelkezésekkel gondoskodom – a feleségem feltétlenül rendelkezzék, kiadókkal való tárgyalást illetőleg is. Midőn tehát ép ésszel, a halálra derűsen várakozva, de azért abban a reményben, hogy előrelátásom kifog rajta, mert nem ragadhat el dolgomvégezetlenül – határoztam hagyatékom jövendő sorsa felett, utolsó akaratom íme ez: Verseimet egy kötetben adják ki; címe Gyönyörű sors legyen. Mert ha mondjuk N. I. ezt nem is helyeselheti, mások talán mégis megértik, hogy gyönyörűnek kell látnunk azt a sorsot, mely hőssé avat bennünket. Az, aki maga is szenvedett, nem okoz szívesen szenvedést másoknak; aki börtönök levegőjét szívta, meggondolja százszor is, míg valakit odaküld. Aki sokszor nem ebédelt, örül majd a főtt petrezselyemnek is, egy karéj kenyérről nem is beszélve. Hiszek a dolgozókban, mert keresztülmennek az igazságtalanság, félrevezetés, kiszolgáltatottság, a szolgaság, műveletlenség, éhezés és betegség hétpróbáján. Nem úgy, hogy minden dolgozó egy-egy gáncstalan lovaggá változott volna, vagy minden munkásasszony dicskoszorús matrónává, hanem, hogy kigyöngyöztek magukból okos jóságú, tiszta tekintetű, rendületlenül bízó férfiakat és nőket – olyan élcsapatot, amilyennel rajtunk kívül más osztály vagy réteg nem dicsekedhetik. Ez a hétpróba, melyben jogunk gyökerezik a jövőhöz: ez a gyönyörű sors! És ha N. I. ezt az érvelésemet el nem fogadná, akkor azt mondom, hogy az én életem a gyönyörű sors. Hogy egy félkenyeret se szerezhettem a verseimmel, hogy még Féja Géza sem kiáltott ki az 1942-es Magyarország reményének, hogy verseimnek töredékét se mutathattam be a Solymosi Eszter vérvádját felújító kiadóvállalaton keresztül, mindez és sok más, ami ért engem vagy nem ért – hát ez a gyönyörű sors! Erre aztán nincs mit mondania, remélem… Legyen tehát a kötet címe feltétlenül: Gyönyörű sors…
… Köszöntöm az olvasót és arra kérem, ha megismeri és megszereti kietlen száműzetésben fogant és megért eme verseket, úgy érezve, hogy ha életben volnék, valami elégtétel illetne meg: fordítsa minden gyengédségét feleségem felé. Ő volt az egyetlen, akiben az élet bebizonyította nekem, hogy érdemes önmagunk rovására is jónak lennünk. Ő az egyetlen viszonzás az élettől mindazért, amit adtam. De milyen viszonzás! Ki mondhatja el, hogy a szerelemhez fűzött minden álma beteljesült? Hogy szerelmében valóban boldog volt? Én elmondhatom. És nem valami kis, könnyű, nyálas tobzódásra vagy andalgó sóhajtozásra emlékezhetem. Egy csodálatosan éleseszű, páratlanul szellemes, jóságos, szeretetébe minden élőt és létezőt belefoglaló, gyönyörű mosolyú, ízes, jóillatú asszony szeretett engem. Nem rendítette meg irányomban érzelmeit semmi. Nemcsak nehezen fáradozott értem, hanem még vigasztalt is, és apró ügyeskedéseket követett el, nehogy olyan munkát vállalhassak, ami elvonna írói működésemtől, habár olvasóim megállapíthatják, hogy annyi éven keresztül termett csak ennyi vers nevezhető-e egyáltalán annak? A feleségem boldoggá tett engem, de tartok tőle, hogy ő nem volt boldog. Igaz, hogy olyan sok felelősségtudattal, annyi felnőtt és gyerek gondjának vállalásával szívén bajosan lehet boldog az ember!… Kárpótolja őt valamelyest az eltöltött rossz évekért a reá halálomból is visszasugárzó mélységes szerelmem. Annak a nőnemzedéknek, amelynek el kell következnie, amikor majd összeolvad a kemény munkavágy a kecses szépséggel, az öntudat és a lágyság: legyen ő a mintaképe. Lássák meg az ő példájából, hogyan egyeztethető össze a munkával a szerelem, a céltudatossággal a gyöngédség; hogy kacaghat „szüfrazsetta” (így nevezzük) fölénnyel a nő a férfiún, de hogy babusgatja, hogyha sír (mert csak a férfi tud igazán sírni), hogy csavargatja ujja köré a kemény, erőszakos medvét, hogy lehet meg is táncoltatni, de végül, hogy lehet megnevelni és boldoggá tenni. Ezt mind meg lehet tanulni életéből, de követni csak az merje, aki olyan okos, olyan jó és olyan ártatlanul tisztességes, mint ő.
Aki ismert engem, ne nagyon dicsekedjék vele. A kezemen számolhatnám el, ki volt jó velem, de három ujjam is sok lenne azoknak a felsorolására, akik anynyit adtak nekem vissza érzésben, amennyit rájuk vesztegettem. Övezze tisztelet Déry Tibor és Sényi László ragyogó nevét! Szeretettel gondolok Gaál Gáborra, Szentimreire, Molterre, Kacsó Sándorra, Becski Andorra és tündérien kedves feleségére, forrón rajongó érzéssel Józsa Bélára.
Kishúgom, elszállt anyám helytartója: Viruka boldog lesz, ha újból okot találhat a sírásra. Ne sírjon; nem jól esik annak, aki nem sír vele. Reászálljon Édesanyám című színművem kézirata. Feleségem otthona pedig, tudom, mindig menedéke lesz a kicsi sokatszenvedettnek.
Szeretném, ha még egyszer láthatnám az édesanyámat, aki azt hiszem – sokszor megsiratta, hogy én lettem a fia. És apámat, akit csak most becsülhetek meg igazán. Örökké dolgozott miérettünk fojtó fűrészporban, savanyú irodákon és nem tudok róla, hogy gyötrő asztmája miatt egy napi szabadságot is vett volna valaha igénybe. Meg is halt negyvenöt éves korában. A hozzábújó meleg szavakat bizony csak utólag szentelhetem neki, mint önfeláldozó, miérettünk hősi halott édesanyánknak is. Az egyik tizenhárom éve halt meg, a másik három éve. Soha sem láttam még sírjukat. Nem tudnám kibírni, azt hiszem. Apám egy kocsmáros-dinasztia sarja volt, keveset tanult és ahogy megdöbbenve láttam néha gyerekkoromban, nagy ünnepek előtt bezárkózott egyetlen szobánkban, hogy népdalokat dúdolgasson s hozzá egy verset sírjon. Nem érthettem meg. Önmagával viaskodott? Vagy valami kifejeződésért való harcnak a kínjával? Nem kérdezhetem meg többé tőle. Mindkettőjüknek fájt a szíve haláluk pillanatában. Most megnyugtathatnám őket, drága áldozatait annak, hogy fiok költő lett.
Szeretnék még egyszer a kolozsvári Honvéd utcában járni és leülni Brassóban a Vár utcai kis padlásszobában. Milyen sok helyen is kellett szenvednem nekem! Valahány szép emlékem van, mindannyinak szomszédja éhség, szomjúság, fázás, öngyilkossági kísérlet, sztrájk vagy legalábbis kétségbeesett igyekezet annak elhitetésére, hogy az a legjobb, ami velem történik. Magammal azonban békében éltem, talán leghőbb tisztelőm is én voltam, de sokszor erősen fájt a tehetetlenség. Harcolni kellett volna talán, de hogyan? Engem elhanyagoltak azok, akikre hallgattam volna.
Nyugodjatok meg: egyszer csak béke lesz. És szép béke. Dolgos, jókedvű, tiszta idő. Eltávozik a tudatlanság és elfogultság. Megtanulják az emberek, hogy kötelességüket mosolyogva is teljesíthetik. Megtanulnak majd játszani. Mert mindenki szívesen játszanék, csak nem tud és nem mer.
Bár a magam pusztulásával minden szenvedőt megválthatnék!
Nem várok elismerést az utókortól. De megkövetelem, hogy elhiggyék nekem: nem volt hányattatásaiban is harmonikus életemnek egy pillanata, hogy elveszítettem volna hitemet az emberi felszabadulás lehetőségében. Dobjátok el verseimet, ha hiábavalónak ítélitek, de ne köpjetek a síromba: én hittem abba, hogy megteremtődik a munka és megbékülés világszabadsága!
Ez a végrendelet álljon a Gyönyörű sors élén. Ne engedjétek, hogy feleségem a róla szóló részeket kiselejtezze. A könyvet pedig a lehető legolcsóbban kell árusítani.
Marosvásárhely, 1942. május 26-án