Iochom Zsolt: Naplementében
A nap lassan
összecsomagolta a fényt,
és elindult valahová
a hegyek mögé.
A rózsák nem szóltak utána.
Csak álltak vörösen,
mert tudják,
a búcsú nem a vég,
csak egy másik név
a várakozásra.
Nézem őket.
A sötétben már
alig látszanak a szirmok,
mégis úgy érzem,
soha nem voltak
ennyire szépek.
Mert minden virágban
ott marad valami
abból a napból,
amely végigsimította.
És minden emberben is.
Egy érintés.
Egy mosoly.
Egy emlék.
Egy név, amelyet évek múltán is
ugyanazzal a szívdobbanással
mondunk ki.
A rózsák hallgatnak.
A nap már nincs sehol.
Mégis tele van vele az este.
Ahogy tele van velük az életünk is:
azokkal, akik egyszer
megszerettek bennünket,
azokkal, akiket nem tudtunk
eléggé szeretni,
és azokkal, akiknek a hiánya
évek óta
úgy virágzik bennünk,
mint egy vörös rózsa
a nyári naplementében.
2026. június 21., Székelyudvarhely