Az augusztusi nyári nap már magasan járt, amikor megérkeztünk családommal Filippibe. Tavaly megígértük magunknak, hogy idén is visszatérünk erre a különleges helyszínre. Kisfiam immár mellettem lépkedett (tavaly még babakocsival voltunk), apró lábaival óvatosan kerülgetve az ókori út egyenetlen köveit. Még nem érthette egészen, milyen messzire vezetnek ezek a lépések az időben. Számára talán csak romok voltak, különös falak és égbe nyúló oszlopok. Nekem azonban minden kő mögött egy történet lakozott. A bazilika hatalmas oszlopai már messziről magukra vonták a tekintetünket. Ami egykor tető volt, eltűnt, a falak közé beköltözött a napfény, boltozatává pedig maga az ég változott. Megálltunk az egyik oszlop tövében. Kisfiam felnézett rá, majd rám.
– Milyen nagy! – mondta.
Elmosolyodtam. Valóban nagy volt. De abban a pillanatban nemcsak a kő mérete érintett meg, hanem az is, amit jelképez. Egy hajdani közösség hitét, amely annyira élő volt, hogy templomot emelt ezen a helyen. Annak a közösségnek az emléke állt előttünk, amelynek története egy idegenből érkezett, megvert és bebörtönzött emberrel kezdődött. Továbbindultunk Szent Pál börtöne felé. A hagyomány szerint itt tartották fogva Pált és Szilást. Megmutattam kisfiamnak a sötét, szűk helyet, és megpróbáltam egyszerű szavakkal elmondani neki, mi történt ott.
– Ide bezárták őket – mondtam. – Mégsem féltek. Imádkoztak és énekeltek.
Ölbe vettem és felemeltem, kíváncsian kukucskált be a rácsok között a félhomályba. Talán azt próbálta elképzelni, hogyan férhetett el odabent két ember, vagy miért zárnak börtönbe valakit, aki énekel. Pál lábán bilincs lehetett, testén a verés nyoma, körülötte sötétség. Mégis énekelt. Nem azért, mert nem érezte a fájdalmat, hanem mert tudta, hogy a sötétség nem a vég. Talán itt, ebben a börtönben született meg benne igazán az a bizonyosság, amelyet később így fogalmazott meg: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.”
Lehajoltam kisfiamhoz, és megfogtam a kezét. Az ő tenyere kicsi és meleg volt az enyémben. Egyszer majd neki is lesznek nehéz napjai. Lesznek falak, amelyek túl magasnak, és ajtók, amelyek bezártnak tűnnek. Nem óvhatom meg minden fájdalomtól, de talán átadhatok neki valamit abból, amit ezen a helyen megértettem: az ember akkor sem marad egészen fogoly, ha a teste falak közé kerül. Amíg képes hinni, szeretni és remélni, a lelke szabad marad. Tudta ezt nagy püspökünk Márton Áron is, aki a börtönt Isten szeretetének iskolájaként élte meg.
Mi is hitben jártunk azon a napon Filippi kövei között. Nem láthattuk az egykori várost, csak a maradványait. Nem hallhattuk a bazilika énekeit, csak a szelet az oszlopok között. Nem láthattuk Pált és Szilást, mégis ott volt a történetük a csöndben.
 |
| Filippi / Fotók: Iochom Zsolt |
Közben kisfiam előreszaladt édesanyja mellé, majd visszafordult, hogy követem-e. Abban a mozdulatban ott volt a gyermeki bizalom teljes egyszerűsége. Tudta, hogy mögötte vagyok. Megfogta mindkettőnk kezét. Talán a hit is valami ilyesmi: elindulni úgy, hogy időnként hátranézünk, és a szívünk mélyén tudjuk, nem vagyunk egyedül.
Az évszázadok során birodalmak emelkedtek fel és tűntek el, falak omlottak le, tetők szakadtak be, de Pál szavai ma is állnak: „Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.”
Nem tudom, mennyit őriz majd meg Józsi ebből a napból. Talán csak a hatalmas oszlopokra emlékszik, a forró kövekre és arra a sötét helyiségre, amelyről azt mondtam neki, hogy valaha börtön volt. Én azonban megőrzöm azt a pillanatot, amikor ott állt mellettem, és a történelem, a hit és a szeretet egyetlen történetté fonódott össze. Majd, ha nagy lesz elolvassa ezt a kis történetet. A mi történetünket.