Turóczi Tibor. Szabómester volt, nagy kezekkel, amelyek mégis finoman nyúltak a szövethez. Én nem láthattam őt. 1989-ben búcsúzott, én abban az évben érkeztem. Mintha egy ajtó zárult volna be, hogy egy másik kinyíljon.
Nem maradt utánunk közös fotó, közös történet, még egy ölelés sem. Csak két tárgy: egy régi, súlyos vasolló, amely talán ezerszer metszett anyagot, és egy kopott keretű olvasószemüveg, amely mögött egyszer egy ember tekintett a világra – gondosan, figyelmesen, csendesen. Az én nagyapám.
Szemüvegét őrzöm most is, mint drága kincset. Ott lapul egy fiókban, néha kezembe veszem. Elgondolkodom, hogy milyen ember lehetett ő – és milyen lehetett volna velem.
Ma van Tibor napja. Ma rá emlékezem. Egy régi, esküvői képről néz vissza rám nagyanyámmal. Ő még láthatott. Sajnos személyes emlékem róla sincs, 1990-ben őt is elveszítettem.
És még ha nem is láthattam őt, emléke bennem él. Nem fényképeken, nem közös történetekben, hanem a szívem csendes zugában, ahol az emlékezés nem emlékhez, hanem szeretethez kötődik.
Szeretettel gondolok rá – minden alkalommal, amikor a kezemben tartom azt a régi szemüveget, vagy csak kimondom halkan: nagyapa.
2025. április 14.