Sok idő után ma ismét kézdivásárhelyi kedves kis szobámban ébredtem meg. A falon egy képkeretben a végzős osztályt ábrázoló fotó, valamint a ballagási képem mosolygott vissza rám. A keretről pedig a búcsú alkalmával kapott fekete-vörös színű batyu lógott lefelé. Kíváncsi lettem, hogy vajon mit rejt a belseje. Elkezdtem tapogatózni, és pórbáltam kitalálni, hogy mi lehet. Halvány sejtésem azért volt róla, mi szokott belekerülni. Egy kis hamuba sült pogácsa mellett gondosan becsomagolva sót találtam, továbbá egy kihegyezett szúros hegyű ceruzát. És végül egy tekercsen az alábbi idézetet: „Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem, hogy mijük van. Mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Tanulj meg mindenkitől tanulni.” Ezt kaptam útravalóul, amikor kiléptem az akkor sokat emlegetett „nagybetűs életbe”. Mindig legyen hitünk, ami táplálja lelkünk az ínséges időkben is. Mindig legyen reményünk, ami megfűszerezi mindennapjainkat. Mindig tudjunk szeretni, és ezt tudjuk kifejezni. Szóban, tettben. És végül mindig tudjunk tanulni. A hit, a remény és a szeretet mellé a bölcsesség is odakívánkozik lelkünk batyujába, mely mindig velünk lesz az Élet rögös útján.
Légy örök diák!