A Dsida Jenő-emlékdíj nemzetközi irodalmi díj, amelyet Dsida Jenő tiszteletére, hagyományteremtő céllal hozott létre 2018-ban a Mécs László Irodalmi Társaság (OMLIT), amely ápolja és népszerűsíti Dsida Jenő erdélyi magyar költő szellemi hagyatékát. A díjra pályázhatnak hazai és külföldön élő költők, írók magyar nyelven írt művekkel. A díjat elnyerők elismerő oklevélben, emlékplakettben, és további publikálási lehetőségben részesülnek. Pedig ő csak a holdat akarta látni... című írásomért elismerő oklevélben részesültem.
Iochom Zsolt: Pedig ő csak a Holdat akarta látni...
Ma már mindaz, amit leírok, emlék. Egy porlepte könyv az emlékeim polcán. Sivár és poros. Évek óta nem nyúlt hozzá senki, magam sem, és csak a véletlen műve az, hogy most előkerült, letörlöm róla a port, és könnyeimet. De ez a véletlen talán gondolkodóba ejt pár embert, hisz a lapok most már szerte szálltak a széllel, messzi útra, hogy hirdessék: Ez volt, s nem az, amit hisztek…
Ma már nem az öregek mesélik szájról szájra a történeteiket, s én is csak remélni tudom, hogy fiam s majd unokám elolvassa, és megőrzi soraimat. Remélem, hogy emlékeim és gondolataim nem halnak meg velem együtt az időben, hogy szavaimat nem csak a Hold és a szél veszi majd tudomásul, s nem lesz a természet játéka minden érzésem, mert játék az élet, olyan játék, mely valakinek fel sem tűnhet… Nekem és a Holdnak feltűnt. Lehet, hogy nem is csak a Holdnak, hiszen ő már az elejétől mindenről tudott, és minden miatta történt. Ő az, akinek a szeme ragyog rá könyvem első kitépett lapjára, melyet a szél hord magával, s talán most ez a lap a te kezedbe ért… remélem elolvasod!
– Kisgyermek koromban sokat ültem egy téren, ahol utcazenészek, árusok, és mindenféle tömeg kavargott. A teret nem tudnám megnevezni, talán nem is létezett térben és időben, csak az én gondolataimban… Szerettem nézni ahogy társaim, éhes szemekkel nézték azt öreg bácsit, aki délutánonként az életéről mesélt nekünk. Sokszor töltötte be a teret önfeledt gyermeki nevetésünk, boldogságunk, olykor pedig sóhajaink.
Kopott tér volt, de szívemnek máig kedves. Boldog volt és a mién. Ettől vált tökéletessé, hiszen akkor még mi magunk is tökéletesek voltunk. Hogy telik az idő! Ó, idők, ó erkölcsök…
Csak egy valaki volt, aki kilógott közölünk. Egy valaki, akit talán még most sem értek meg, pedig szeretném. Kortalan és névtelen gyermek. Egy kisfiú vagy egy kislány? Nem emlékszem… Csak a szemeit látom magam előtt máig, mélyre ható, könnyek nélkül is síró, égszínkék, bús szemeit. Nem sokat ült köztünk, csak a távolból figyelt és hallgatott. Talán valakire vagy valamire várt. Mi pedig túl gyermekiek és figyelmetlenek voltunk ahhoz, hogy megszólítsuk vagy legalább elfogadjuk és megértsük.
Éveket töltöttem el vele egy téren, de csak abból ismertem, amit mások meséltek róla. A hangját nem egyszer hallottam, ahogy panaszosan énekelgetett. Ha akkor jobb vagyok, figyelmesebb, talán megszólítom, de nem tettem. Beszélték róla, hogy árva, s hogy a szülei meghaltak, hogy dolgozik, vagy lop… hogy mosolyogni alig látták. Legendák keringtek körülötte, s ha elment az utcán nyomában „ő az”-t súgtak össze az emberek. Igen, ez volt Ő! Más volt, annyira más, mintha haldokló élne örök életet.
Esténként a parkban ült, s a Holdat nézte… Minden este ott volt, ha esett, ha fújt, nyári langyos estéken és hideg téli szélben. Néha egy öreg ember ült le mellé, s idős kezével simogatta meg a gyermekien puha arcot. Szegénynek ekkor könnyek futottak le hideg arcán, de nem szólt egy szót sem. Hiába hozott neki a férfi egy kevéske élelmet és kérdezgette folyamatosan:
– Mi a baj, gyermekem? Tudok valamiben segíteni?
Ő nem szólt… csak a Holdat bámulta, borús szemeivel. Jól ismertem azt az öregembert, nagyon segítőkész és jóravaló volt, nem tudta elviselni mások fájdalmát, hangja még a legzordabb szívben is békét keltett, s azt a csekélyke vagyonát is ami volt másra áldozta. Jó ember volt…nagyapó!
Ott ült a hontalan és a szótlan gyermek, de a kérdéseire választ sohasem kapott, s idővel a szavak elfogytak, s az este rituálévá vált. Már az öreg sem szólt, csak sóhajtozott. Hosszú hónapok teltek el, majd egyszer teliholdkor a gyermek szemében mintha fény gyúlt volna, felnézett a Holdra és megszólalt hideg, ám mégis édesen csivitelő hangján.
– Tudod bácsi – mondta halkan – ott laknak a szüleim… – picike ujját a Hold felé fordította, s arcán mosoly jelent meg.
Az öreg nem szólt semmit, csak csodálkozva bámult a hang ártatlan tulajdonosára, a gyermek pedig felnézett és folytatta:
– Olvastam egyszer… Miben is? – kérdezte magától, majd egy kis idő után válaszolt. A Kis herceg… igen… azt hiszem abban… de nem is én olvastam… még a mama… én nem tudok olvasni… – picit csöndbe maradt s emlékei hatására komollyá vált. Aztán újra megszólalt:
– Igen, ő olvasta… azt mondta, hogy volt olyan, aki onnan jött és oda ment vissza… – újra csend lett és csak a gyermek sóhaját lehetett hallani.
– Az én szüleim is ott vannak… vigyáznak rám… néznek… mindig néznek… – hatalmasat sóhajtott megint:
– Bárcsak én is láthatnám őket még egyszer… a mamára már nem is emlékszem, csak a hangjára, meg az illatára… olyan jó „anya illata” volt… biztos neki is olyan vidám arca volt, mint neki… – mondta és ujjacskájával végig vezette a Hold körvonalát.
– Te biztos tudod, bácsi…
Az öregember ránézett a mellette ülő csöppségre és szíve fájdalommal telt meg.
– Igen, tudom picim, tudom… – szólt immár könnyes szemmel, majd csönd lett körülöttük. Pár perccel később a gyermek hangja törte meg a csendet:
– Mutasd meg a Holdat! – szólalt meg a pici kérlelően, reménnyel a hangjában.
– Hogy mutassam meg? – kérdezte meghökkenve az öreg.
– Hiszen már látod…
– Emelj fel… hátha akkor a mamát is látni fogom! – kérlelte a gyermek.
S ekkor az öreg felemelte a nyakába, s hosszú, nagy léptekkel sétálni indult vele a parkban. Egy idő után lassított és megkérdezte:
– No picim, látod a mamádat?
– Igen… azt hiszem – válaszolt mosollyal az arcán.
– Szép hosszú, szőke haja van, barnás-zöld szeme, és mosolyog – szemei könnybe lábadtak amint rájött mit mondott.
– Tegyél le! – kiáltotta, és lemászott a férfi nyakából.
– Ez csak a Hold!
Könnyes szemmel futott végig a parkon, maga mögött hagyva az öreget, aki még jó ideig nézett utána, s várt rá, de hiába.
Sokáig nem találkoztak újra, bár az öregember minden este ott ült a parkban a padon és várt. De a gyermek nem jött el. Egyszer azonban vándor mutatványosok érkeztek a városba, és nagy volt a zsivajgás a téren.
– 100 lejért egy percig nézheted a Holdat – harsogta egy hórihorgas ember egy nagy távcső előtt, ahol több tíz kölyök tolongott.
A névtelen gyermek, ahogy ezt meghallotta öröm gyúlt a szívében, s lábait sebesen szedve ment oda, ahhoz a férfihoz, akinél fizetni kellett. Mogorva ember volt, szakadt zöld kabátja különösen gonosz jellemet kölcsönzött neki. De a pici odament, és erősen megrángatva a kabátot nézett fel a mogorva férfira.
– Bácsi, bácsi! – szólt csilingelő hangon – a Holdat szeretném látni!
– 100 lej lesz! – mondta a férfi miközben nagyot csapva a gyerek kezére kitépte a kabátját a pici mancsaiból.
– Nekem, nincs semmi pénzem… – válaszolta remegő hangon a csöppség.
– Akkor ma nem nézed meg! – szólt vissza a férfi, s szavaira könnyek kezdtek el szakadni a borús szemekből. Ahogy ránézett egy furcsa érzés futott át a férfin.
– Jó, jó… Na, mit tudsz adni? – kérdezte.
– Nincs nekem semmim, csak ez a kabátom, ez jó lesz? – kérdezte, de már bújt is ki belőle, s csak ezt mondogatta:
– Látnom kell a mamámat! Látnom kell…
A férfi ugyan semmit sem értett abból, amit a gyermek mondott, de elvette a kabátot és beállította a távcsövet, s engedte a picúrnak, hogy bele kukucskáljon, de előtte még ennyit fűzött hozzá:
– Nem láthatsz te ott semmi mást, esetleg az amerikai zászlót! Képzeld csak, pár éve ember járt a Holdon! – kiáltott fel örvendezve, s két tenyerét összecsapta, a gyermekben pedig abban a pillanatban megállt az ütő, és az idő.
– Ember a Holdon? – kérdezte összetörve, s szeméből újra kristályok kezdtek hullani.
– Na de hát a mamám… – szólt értetlenkedve.
Nem érzett semmi mást, csak ürességet és értetlenséget. A távcsövet otthagyva futott el, maga sem tudta hova, csak futott. A lábai vitték, eltűnt az éjszakában…
Másnap reggel egy megfagyott gyermek holttestet találtak, és senki sem tudta ki ő... Senki sem kereste, senki sem hiányolta. Egy kis jeltelen sírba temették el, de tovább él, mindaddig, amíg egy ember is emlékezik rá...
– Pedig ő csak a Holdat akarta látni… – sóhajtott nagyapám, amikor befejezte a történetet.
– Soha ne feledd el, amit most meséltem, Kishercegem – cirógatott meg nagyapám, tizenhárom évvel ezelőtt. Kisgyerek voltam, mikor mindezt elmesélte nekem, talán nem is értettem igazán. De most, annyi év után, én is felnézek esténként a Holdra, és hiszem, hogy onnan mosolyog le rám, nagyapám és nagyanyám... A tőle hallott történetet pedig tovább adom fiamnak, hogy majd egy napon az unokám is felnézzen és meglásson engem és mamáját a Holdon!