A Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesülete idén tizenharmadik alkalommal szervezte meg a Fények vakondja irodalmi pályázatot, amelyre közel 130 novellát küldtek be. Az idei téma a hála volt. Az öttagú szakmai zsűri Hála legyen Istennek című novellámat beválogatta a legjobb 20 közé!
Iochom Zsolt: Hála legyen Istennek…
– Gergely, nézd meg mi volt ez a zaj! – költötte férjét Róza nem sokkal éjfél után. A férfi nagy ímmel-ámmal kikászálódott az ágyból, majd a szomszédos szobából átkiáltott:
– Csak ez a fránya szél csapkodja az ablakkeretet, nem volt jól bereteszelve! A férfi komótosan lebaktatott a konyhába, kent egy szelet zsíros kenyeret, megszórta
Akkor még nem sejtették, hogy ez a baljós szél mekkora kárt okoz nem csak az ő házukra, hanem Szeged egész népére. A hirtelen jött szél erős hullámokat vert fel a már így is tetőződött vízálláson és a hullámok korbácsütései áttörték az Alföldi Vasútvonal töltését. A megtébolyodott víz megállíthatatlanul zúdult Rókus, Felsőváros, majd a Belváros és Alsóváros házaira 1879. március 12–én éjjel kettő órakor.
Pár óra alatt az egész város víz alá került, mindössze néhány talpalatnyi tér maradt szárazon az Iskola utca egy szöglete.
Szerencsére a férj nem aludt vissza, így az első intő jelek után volt idejük a legfontosabb értéktárgyaikat magukhoz venni egy kis tarisznyába, a névnapjára szánt tepertős pogácsákkal együtt, kézen fogva három gyermeküket a vár felé vették az irányt, a magaslaton remélve biztonságot az ár elvonulásáig. Az álmos gyermekek nem sokat értettek az egészből, csak a harangok zúgása, az összereccsenő házak zaja jelezte, nagy a baj! Egyetlen éjszaka alatt egy egész város vált hajléktalanná. Több mint száz ember lelte akkor éjjel halálát a hullámsírban.
Gergely miután biztonságba tudta családját a várfokán a bajbajutottak megsegítésére sietett egy ladikon, hisz tudta, hogy még nagyon sok idős, egyedül élő ember rekedt tetőtéren, padláson és órák kérdése, hogy mikor válik a földdel egyenlővé a szerencsétlenül járt emberek háza. A mintegy hatezer házból több mint ötezer hétszáz megsemmisült.
Özvegy Bakónét és unokáját, akit egyedül nevelt, sikerült megmentenie Gergelynek, kockáztatva a saját életét.
– Ha maga nem jött volna, már elnyelt volna münket a víz! – hálálkodott Bakóné, miközben biztonságban megérkeztek a várhoz.
– Hála legyen Istennek, én csak a kötelességemet tettem! – felelte Gergely, aki soha nem fogadta jól az elismerő szavakat, zavarta, ha dicsérettel illetik.
Róza és a gyermekek már aggódva várták vissza apjukat, attól tartottak nehogy egy omladozó ház őt is maga alá temesse a mentés közben. Védőszentje, akinek aznap volt pontosan az ünnepnapja megóvta őt, hogy épségben családjával lehessen!
– Mindenünk oda! A ház, a bútorok, minden ruhánk, élelmünk! – sírta el magát Róza.
– Az a fontos, hogy mi élünk! A többit újjáépítjük, ha a jó Isten is megsegít!
A város elpusztult, de az emberek, a város lelke tovább él és a romokra egy új, szebb Szegedet fogunk építeni! – mondta elcsukló hangon Gergely, aki elfordult, hogy felesége ne lássa a szeme sarkából kigördülő könnycseppet. Őt is bántotta, ami történt, hisz abban a házban apja, nagyapja hosszú évek kétkezi munkája volt, ami pár óra alatt az enyészeté lett.
– Szeged szebb lesz, mint volt! – mondogatta magában minden éjjel éveken keresztül.
Igaza lett!