Gyermekkoromban Kézdivásárhelyen rendszeresen ministráltam a Boldog Özséb templomban. Minden vasárnap izgatottan siettem oda, mert nemcsak a szentmise ünnepélyes varázsa vonzott, hanem Frici papbácsi is, jellegzetes mély hangja még most is visszacseng fülembe. Szabó Ferenc mindig tudta, hogyan szóljon hozzánk gyerekekhez, hogy ne érezzük terhesnek a feladatainkat, hanem örömteli szolgálatnak. Emlékszem, egyszer különleges ajándékot kaptam tőle: egy Páduai Szent Antal-medált, amelyet a Vatikánból hozott a ministránsoknak. Olyan kincsként őrzöm, mintha egy darab mennyországot kaptam volna kézhez. Számomra nemcsak egy tárgy, hanem a szeretet és az odafigyelés jele.
Eltelt azóta huszonöt év. Ma, Szentírás vasárnapján újra kezembe vettem az Újszövetséget, amelyet minden este lefekvés előtt szoktam olvasni. Különleges ez a könyv! Különleges ez a példány, hisz Frici papbácsi dedikált még 1975-ben – nem is nekem, hanem a kisfiam dédnagyapjának. Felemelő érzés volt látni a sorokat, amelyeket saját kezével írt bele ötven évvel ezelőtt.
Most itt ülök, kisfiammal az ölemben, és felolvasok belőle neki néhány sort. Ahogy hallgat, mintha újra összekapcsolódna a múlt és a jelen: dédnagymamája testvére, Frici papbácsi, a régi templom, a ministrálás, a medál – mind-mind egy szép láncszem a hitünk nagy történetében.
A Szentírás vasárnapja számomra nemcsak az Ige ünnepe, hanem annak a felismerése is, hogy Isten ajándékai mindig tovább élnek a családunkban: a déditől kapott Újszövetség lapjain, a medál fényében, a gyermeki csillogó szemekben, amely most rám szegeződik.
Éljük meg minden nap az élet apró csodáit és bízzuk magunkat a Gondviselésre.
