Október elsején ismét az idősek ünnepére gyűltünk össze a művelődési házban. A rendezvénysorozat méltó lezárásaként nagyszabású gálát szerveztek: zenével, verssel és tánccal köszöntötték a szépkorúakat. A közönség soraiban ott volt főhősünk is: egy fiatal fotós, aki a helyi újság munkatársaként dolgozott. Ahogy minden évben, idén is meghívást kapott, hogy néhány verssel ajándékozza meg az ünnepelteket.
A műsor végén egy idős hölgy lépett oda hozzá. Kezében megsárgult újságcikket szorongatott, rajta egy fekete-fehér fénykép.
– Nézze csak, ez itt én vagyok, a legjobb barátnőmmel… Isten nyugosztalja! – mondta Aranka néni, aki hetvenévesen is aktívan járja a hegyeket.
A fotósra nézett, és meghatottan folytatta:
– Ezt a képet maga készítette évekkel ezelőtt. Ez lett az utolsó közös fotónk…
Majd elővett egy kis fényképezőgépet, és nevetve mutatta:
– És most én kaptam lencsevégre magát, amint szaval! Nézze, milyen jól sikerült!
– Nagyon köszönöm! – felelte a fiatal férfi mosolyogva.
– Ó, én köszönöm! – simogatta meg vállát Aranka néni kedvesen.
A fotós ekkor megértette, hogy nem a technika, nem a címlap számít igazán, hanem az, hogy valakinek örömöt adhasson egy kép, egy emlék, egy gesztus. Aranka néni lelkesedése és a régi újságcikk ereje mélyen megérintette.
Ahogy a hölgy eltávozott, a fiatal férfi magában ismételte: „Légy hálás az Életnek!”
Rádöbbent, hogy az élet igazi értékét az apró örömök, a szívből jövő mosolyok és a köszönetek adják.
A hálás szív képes meglátni a szépséget ott is, ahol más csupán a hétköznapok szürkeségét látja. A hála nem a tökéletes élet jele, hanem annak felismerése, hogy minden helyzetben van valami, amiért érdemes köszönetet mondani.
És talán épp ez az Idősek Napjának legfontosabb üzenete is: értékeljük a kapcsolatokat, a közösen megélt pillanatokat, az embereket, akik mellettünk állnak jóban-rosszban. Mert az élet legnagyobb ajándékai mindig a szeretetből és a megosztott emlékekből születnek. Szép napot kívánok mindenkinek!