Egész héten különös izgalom lengte be az óvodát. A gyerekek szorgalmasan gyakorolták a táncot, és minden reggel újra meg újra elmondták a kis versikéjüket.
Elment a nyár, itt az ősz,
Kampósbottal jár a csősz.
A présházban must csorog
Forrnak már az új borok! – mondogatta Józsi is a kis versikéjét csillogó szemmel.
Aztán eljött a nagy nap. Amikor beléptünk a terembe, mindenki ünneplőben volt: a lányok székelyruhában, a fiúk székely harisnyában, az ingen büszkén hordták a mellényt, és kopogtak a kis csizmák sarkai. Józsi szíve nagyot dobbant, most ő is igazi szereplő a színpadon.
Aztán táncra perdültek, Pista bácsi harmonikája vígan szólt, és az apró lábak csak úgy dobogtak a ritmusra. Józsi forgott, nevetett, és néha titokban mégiscsak integetett anya és apa felé, bár az óvónéni előre mondta, hogy ezt nem szabad. De olyan boldog volt, hogy nem bírta ki. Mindenki tapsolt, és Józsi arca kipirult a boldogságtól.
A műsor után jött a lakoma: illatos szőlő, sütemény, innivaló, mindenből jutott bőven. Józsi keze ragadt a kis képviselőfánktól, de nem bánta.
– Ugye, ügyes voltam? – kérdezte amikor odajött hozzánk.
– Nagyon! – mondta egyszerre apa és anya és megsimogattuk a fejét.
– A fiúk ilyenek! – vágta rá huncutul.
A szemében ott ragyogott az öröm, amit csak egy kisgyermek érezhet, aki először szerepel és tudja, hogy nagyon-nagyon szeretik.
Bár a szüreti bál lejárt, Józsi a versikét azóta is mondja napszaktól függetlenül.
Kezdődhet a vakáció! 😊