Józsika minden nap örömmel ment az óvodába. Szerette a játékokat, a meséket, és azt is, amikor együtt imádkoztak az étkezés előtt.
– Jöjj el Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Ámen! – mondták a kicsik kórusban, összekulcsolt kézzel.
Józsika mindig komolyan mondta. Tudta, hogy amikor imádkozik, valaki hallgatja őt odafentről.
Vasárnap a család Csíksomlyóra ment. Józsika már többször volt a kegytemplomban. A bejáratnál megmártotta ujját a szenteltvízbe, és kis keresztet rajzolt a homlokára, ahogy anya mutatta. A mise végén a papbácsi áldozáskor keresztet rajzolt a homlokára.
– Jézus szeret téged – mondta neki mosolyogva.
Józsika elmosolyodott, és halkan válaszolta:
– Én is szeretem Őt.
Aznap este, otthon, anya elővett egy régi, kopott rózsafüzért.
– Nézd csak, kisfiam, ezt hívják rózsafüzérnek. Ezzel imádkozzuk az Üdvözlégy Máriát.
– Ő is hall engem, ha imádkozom? – kérdezte Józsika.
– Igen, mindig figyel, és mindig meghallgat.
Józsika kezébe vette a rózsafüzért és büszkén tartotta. Ámen! – mondogatta.
Mielőtt elaludt, halkan suttogta:
– Köszönöm, Mária, hogy vigyázol rám.
A rózsafüzér ott pihent a párnája mellett, mint egy barát, aki mindig meghallgatja, ha elmondja neki amit szeretne.