Márkus László (1955–2025)
költő, fotós, szerkesztő
Márkus László nevével lépten-nyomon találkoztam költő ismerőseim megosztásainál, köszönetüket fejezve ki szerkesztői munkája iránt. November 6-án még köszöntötte születésnapja alkalmából a 86 éves Radnai Istvánt. Szomorúan és megrendülten értesültem ma róla, hogy Márkus László 2025. november 7-én, életének 70. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt.
A magyar irodalom egyik csendes, mégis
fénylő alakja távozott közülünk, aki versben, képekben, emberségben egyaránt
otthon volt. Ahogyan írta: „Magam vagyok az utazás és az út, / a végtelen
időben bolyongó pillanat.” Most ez a bolyongó pillanat visszatért
Teremtőjéhez.
Márkus László
1955. február 13-án született Miskolcon. Sokoldalú, rendkívüli tehetség volt: költő, író,
szerkesztő, könyvkiadó, szenvedélyes fotós – a művészet mindennapi robotosa,
alázatos szolgálója. Életeleme volt az irodalom. Nemcsak távolról integetett a
nyelvi és formai szabályoknak: elsajátította, művelte, kifényesítette őket, s
hozzájuk társította érzékenységét, emberismeretét, tisztaságra és igazságra
törekvő tekintetét. Verseiben hol Istenhez fordult, hol magába nézett, de
mindig az igazi szépséget kutatta – azt, amelyet oly gyakran érzett „közel a
mennyei világhoz”.
A kötet ajánlójában írja: „Nagy hálával és sohasem múló szeretettel ajánlom e könyvet harcostársamnak, múzsámnak, szerelmemnek, Hajnal Évának, hiszen nélküle ezek a versek meg sem születtek volna.”
„Aki átolvassa majd ezt a kötetet, nagyon gyorsan rájön, hogy temérdek gondolatszikra kívánkozott papírra. Némelyik a tömörsége miatt, épp csak felvillan, némelyik ívet húz méltóságteljesen, s bizony számos olyan akad, melyhez védőszemüveg szükségeltetik, hisz a gondolatszikrák irónialándzsákkal fegyverkeztek fel. Ám mindegyik fénnyel világítja meg a gyakran feketeségbe burkolózó lelkiismeret egét, mindegyik fáklyaként adja fényét és melegét a kihűlésre kárhoztatott lelkeknek” - méltatja a kötetet Millei Lajos.
Mégis, sorai nem gurultak el: megálltak az olvasók szívében andalogni. A költő egyik legszebb vallomása:
„lelkembe fészkelt a félsz…
penészes kiflicsücsök a világ,
az álom sem segít”,
de ott van a vágyott tisztaság is:
„virágos rétre múzsacsókra vágyom.”
László versei
mindig őszintén tekintettek szembe a múlttal, a döntésekkel, a „mi lett volna
ha” kérdéseivel – elismerve, hogy „múltad kőbe vésett, mit retusálni nem
lehet.” És bár költői szerénységgel mondta: „néhány versed megmarad, no,
nem az örökkévalóságnak…”, mégis olyan sorokat hagyott ránk, amelyek
„szárnyat növesztenek és tündökölnek, lelkek húrjain rezonálva”.
Fotósként is az
egyszeri, törékeny pillanatot kereste. Az élet kis rezdülései, az utcák arca,
az emberi tekintetek mélye mind otthonra találtak objektívjén keresztül.
Ugyanígy találta meg a költészetben azt a belső teret, ahol az ember
szembenézhet saját létével és árnyékával.
Költészete
sokszor szólt búcsúról, mulandóságról – talán tudta, amit mi még nem:
„egy kortalan kéz int / s többé nincs / se föld / se hold / se csillagok.”
De a búcsú fájdalmát is finom eleganciával festette meg:
„szememben rég nem villódznak fények,
vágyaim csendben aludni mennek.”
Utolsó verse,
amit tőle olvastam épp november elsején jelent meg a Kalamárison:
Márkus László: halottak napi monológ
mécsesek libbenő
lángja ropja táncát
árnyékuk mint egy
drogos imbolyog
itt vagyunk űjra
lám lám
a sírok közt
álszent tömeg bolyong
az élőt kell
imádni nem a holtakat
évente egyszer
veszed kalapod
a rég beforrt seb
olykor fölszakad
mikor bóvli
koszorúd a sírra lerakod
nem halottaid
előtt tisztelegsz
képmutatásból
raksz magad köré falat
attól félsz mit
szólnak majd az emberek
Isten is
megjegyzi ha rossz irányba haladsz
szentjeidet
haverokra cseréled
templom helyett
kocsma a szentély
napjaid idült
mámorra fecsérled
lekopik gyorsan
így rólad a festék
kepeszthetsz
pucér valaggal a páston
kiürült korsóval
tremoros kezedben
hiába próbálkozol
százszor
a mennybe te
sohasem mehetsz be
Most, amikor ő maga lépett át a végső csendbe, nekünk marad a hiány, a művei és az a sok-sok gondosan csiszolt szó, amelyet ránk bízott. Versei, fotói, kötetei tovább őrzik hangját, látását, lényének belső fényét.
Márkus László
távozott, de műveiben itt maradt velünk.
Szavai, mint „ritka kincs… szárnyat növesztve”, tovább rezegnek bennünk.
Nyugodjon
békében.
Emlékét versei őrzik, mi pedig hálával őrizzük őt szívünkben.
Tisztelettel:
Iochom Zsolt
Versei:
Róla írták: Lenolaj