In memoriam: Nemere István (1944

Egy esztendeje már, hogy elment közülünk az a szerző, akinek neve összeforrt a magyar sci-fi-vel, a parakutató irodalommal, és mindenekelőtt a munkába vetett szinte emberfeletti hitével.

Nemere István 1944. november 8-án jött a világra Pécsett, a háború sújtotta Magyarországon. A háború, az államosítás, a kitelepítések, a vagyonvesztés mind beleégtek a családi történetébe. Ez a történelem által megtépázott közeg később vissza-visszatért könyveiben is: a nagy rendszerek, diktatúrák, összeomló világok és kiszolgáltatott emberek történeteiben.

Gyermekkorát Veszprém és Somogy megye falvaiban, valamint Tihanyban töltötte. A falusi életet szerette, az iskolát viszont szüntelen gyötrelemként élte meg. Az irodalom, történelem és földrajz órák jelentettek számára menedéket, a többi tantárgyat idegen nyelvűnek érezte. Már tíz-tizenegy évesen feltűnést keltett fogalmazásaival, de a tanulmányi útja nem volt egyenes: a veszprémi Lovassy-gimnáziumban megbukott több tantárgyból, pótérettségivel fejezte be a középiskolát, a tanárképző főiskola elutasította, s így „a munkába menekült”.

Ettől kezdve sorsa, tapasztalatai elképesztő írói anyagot adtak a kezébe. Dolgozott gépgyári munkásként, erdészetnél, könyvesboltban, földmérőként, boncsegédként, mentőápolóként, sajtótitkárként, könyvtárosként. Egyik önéletrajzi visszaemlékezése szerint több száz boncolásnál segédkezett, s közben többet tanult az emberi testről és elmúlásról, mint bármely tankönyvből. Ezek a tapasztalatok később regényeiben is visszaköszönnek: a lét végességének tudata, a test és a lélek határhelyzetei, a halál közelsége gyakran kapnak nála mélyebb hangsúlyt.

A gimnáziumi évek alatt megtanulta az eszperantó nyelvet, ami egész életére meghatározó lett. Rajta keresztül nyílt ki először a világ: eszperantista barátokon át jutott el Lengyelországba, ahol 1966-ban feleségül vette lengyel menyasszonyát, és a toruńi Kopernikusz Egyetem könyvtárában kapott állást. Kezdetben alig néhány tucat lengyel szó birtokában kezdett dolgozni egy nagy egyetemi könyvtárban, ez a helyzet önfegyelmet, szívósságot kívánt, és tovább tágította mikroszkopikus pontosságú megfigyelőképességét.

Öt és fél évig élt, dolgozott, fordított, tolmácsolt Lengyelországban, eközben született lánya, Kinga. Házassága válással végződött, ő pedig albérletekben, folyamatos megfigyelés és politikai gyanakvás közegében írt novellákat, fordításokat, s egy merész könyvet is Gagarinról és a szovjet űrpropaganda kulisszatitkairól. A lengyel politikai rendőrség házkutatása, a kéziratok elkobzása, majd végül a visszaszökés Magyarországra mind azt az életérzést erősítették benne, amelyet későbbi műveinek számos hőse is hordoz: a rendszer réseiben botorkáló, mégis szabad belső emberét.

1972-ben tért haza Magyarországra. Tanult, diplomázott az ELTE könyvtár szakán, Esztergomban telepedett le, miközben a hazai titkosszolgálat is aktát nyitott róla. Ő erről mit sem tudva rohammunkában kezdett publikálni: cikkek, ismeretterjesztő írások, majd 1974-ben első regénye, A rémület irányítószáma jelent meg. Ettől kezdve nem volt megállás. 1980-tól szabadúszó, főállású író lett, és legendás munkafegyelmével felépítette azt az életművet, amely végül világrekorddá nőtte ki magát. Nemere főként sci-fi és paratudományos műveivel vált ismertté, de valójában sokkal több volt „űrregények szerzőjénél”. Írt krimiket, politikai és kalandregényeket, társadalomlélektani műveket, ifjúsági regényeket, történelmi esszéket és krónikákat az ókortól a közelmúltig, s mindezt saját nevén, valamint számos álnéven.

Könyveit számos nyelvre fordították le; a magyar nyelvű kötetek példányszáma meghaladta a tíz milliót. 2019-ben a 723. és 724. megjelent könyvvel vitte be a „legtöbb művet jegyző író” rekordját a Guinness-könyvbe, 80. születésnapjáig összesen 800 kötete látott napvilágot. Jelenleg 807 könyv fűződik a nevéhez.

Nemzetközi irodalmi súlyát eszperantista munkássága is jelzi. Több mint húsz eszperantó nyelvű könyve jelent meg, köztük olyanok, amelyeket eredetileg is ezen a nyelven írt, és csak később fordított magyarra. A Nemzetközi PEN Club eszperantó szekciójának kétszer is elnöke, majd alelnöke volt, s így a Svéd Akadémia felé Nobel-díj-javaslatokat is tehetett. Miközben külföldön díjak, elismerések kísérték pályáját – többek között Európa legjobb sci-fi írójának is megválasztották –, a Magyar Írószövetségbe sosem vették fel. Ezt a feszültséget maga is gyakran említette: egyszerre volt a „hivatalos” irodalmi intézményrendszer peremén és az olvasóközönség egyik legnépszerűbb szerzője.

Élete későbbi szakaszában az alföldi tanya magánya, majd a nyírségi évek csendje adott teret az írásnak. A természet közelsége, az állatok, a hosszú séták, a favágás, a nagy, csillagos ég – mindezekről meleg, derűs hangon beszél önéletrajzában. A munkáról pedig egy, mára sokat idézett mottóban foglalta össze ars poeticáját és életprogramját:

„Minden áldott nap dolgozom, reggel öttől délután kettőig. (…) Addig írok, amíg élek, és addig élek, ameddig írok.”

Ezt a fogadalmat szinte az utolsó napig betartotta. 2024. november 8-án 80. születésnapja és 800. könyvének megjelenése alkalmából ünnepséget tartottak – az ünnepelt ott is íróként, de már inkább legendaként volt jelen. A rendezvény után rosszul lett, szívinfarktussal kórházba szállították, mélyaltatásba került, és 2024. november 15-én elhunyt. Épp ma egy éve.

Nemere István életműve egyszerre szól a képzelet szabadságáról, a gondolkodás bátorságáról és a munkába vetett hit erejéről. Egy olyan ember portréja rajzolódik ki mögötte, aki gyermekként szenvedett az iskola bezártságától, felnőttként pedig könyvek százain át nyitott tágasabb világot olvasóinak. Akinek ifjúsága tele volt elutasítással, kudarcokkal, hatósági gyanakvással , mégis, mindebből nem keserűség, hanem makacs, szívós alkotóerő született.

Könyvei a polcokon maradnak, lapjain történetek ezrei várják továbbra is olvasóikat. Ő maga pedig ott él tovább minden mondatában, mert ahogy ígérte: amíg élt, addig írt, és amíg olvassák, addig élni is fog…

Nyugodjon békében.