Volt egyszer egy októberi este, amelyről akkor még nem tudtuk, hogy tizenöt év múlva aranyfénnyel szegélyeződik majd emlékezetünkbe.
2010. október 20-án, a Székelyföld folyóirat emeleti termében gyűltünk össze, két kezemen meg tudtam számolni, hogy hányan. Akik ott voltunk, nem tudtuk, mekkora irodalomtörténeti pillanat közepébe ülünk bele.
Krasznahorkai László csendesen, már-már szemérmesen foglalt helyet.
Nem volt benne semmi a későbbi rangok és díjak fényéből – inkább egy világcsavargó nyugtalansága tükröződött a szemében, valakié, aki még mindig úton van, még mindig kérdez, és aki meggyőződéssel állította: Nincs különösebb módszerem, a módszerem a kíváncsiságom.
 |
| Tamás Dénes és Krasznahorkai László |
Jómagam se miatta voltam ott. Egyetemi oktatóm, Tamás Dénes - aki azóta számos könyv szerzője lett - Krasznahorkai László regényuniverzumáról írta A szépség beállítása c. doktori értekezését, az ő meghívásának tett eleget az akkor „még csak” József Attila- és Kossuth-díjas író. Kíváncsiságomnak köszönhetem, hogy ott voltam.
Fekete Vince költő, szerkesztő köszöntötte, Tamás Dénes kérdezte, Ferenczes István pedig mosolygott a bajusza alatt, ma már tudom miért: ő volt az egyetlen, aki dedikáltatott vele egy kötetet. Mi pedig ott ültünk az emeleti kis teremben, mint egy kis falusi tűz mellett, hallgattuk a történeteket bányászévekről, éjjeliőrködésről, a Flamingó beatzenekar zongorájáról, és a névről, amelyet egy rég elfelejtett szerelem ihletett valahol Krasznahorka táján.
 |
| Krasznahorkai László, Fekete Vince és Ferenczes István |
Volt abban az estében valami védtelen és valami rendkívül bensőséges.
Krasznahorkai minden mondatával kicsit szégyellte a dicsőséget, amelyet akkor még csak nem is sejtettünk benne. Az író, aki ma a világ irodalmi csúcsára ért,
akkor még úgy beszélt a könyveiről, mintha folyamatos tévedések sokaságai lennének, „kudarcok sorozata” ahogy ő fogalmazott, melyeket félve lapoz vissza.
Most, amikor Nobel-díjas íróként ünnepli őt a világ, mikor stadionokat lehetne megtölteni egyetlen felolvasásáért, mikor az irodalomkedvelők ezrei várnák sorban, hogy könyvét dedikáltassák, eszembe jut az a csöndes, meghitt este Csíkszeredában.
Hogy milyen jó volt ott lenni, amikor még csak páran figyeltünk rá, s milyen különös ajándék, hogy a világhír előtti Krasznahorkai arcát láthattuk – és én megörökíthettem –: a kíváncsiét, a kétkedőét, a tépelődőét, aki akkor még talán maga sem tudta, milyen magasra fogják emelni.
Azóta sok minden történt – díjak, fordítások, elismerések, a globális irodalmi színtér csillogása.
De nekem, és talán mindannyiunknak, akik ott voltunk, mindig az marad az igazi Krasznahorkai-pillanat: nem a stockholmi fény, hanem a csíkszeredai félhomály.
Ott, ahol a nagy csöndben valami elkezdődött, amiről ma már a világ is tudja:
a magyar irodalom egyik legfényesebb csillaga ült köztünk.
 |
| A Nobel-díjas Krasznahorkai László Az utolsó farkas c. kötetét dedikálja Ferenczes Istvánnak, a Székelyföld folyóirat főszerkesztőjének |