Iochom Zsolt: Ki a magyar?
(Krasznahorkai után szabadon*)
Még egy ilyen népet, mint ti vagytok, nem hordott a hátán a föld… s mondom ezt nem gőggel, hanem a szív legmélyéből fakadó hitvallással, mert kevés olyan nemzet van, amely annyit szenvedett, s mégis ennyiszer talpra állt, amelyet annyiszor próbáltak megtörni, s mégis újra és újra életet lehelt önmagába, mert nálatok tisztább szándékú, kitartóbb, a sorssal ennyit birkózó emberekkel nem találkoztam sehol, és mivel közétek tartozom, hisz magyar vagyok, annak ellenére, hogy Romániába születtem, Trianonnak „hála”, ami számomra nem csak egy kastély, hanem egy fájó történelmi igazságtalanság, nehéz is pontos szavakat találnom arra, miben rejlik ez a titkos, szinte kimondhatatlan vonás, ami mindannyiunkban ott ég, ez a mély, izzó magyar tűz, amely nem hagy el még akkor sem, ha minden más elhagyott határon innen és határon túl… mert ha azzal kezdem, hogy magyarnak lenni nem egyszerűen származást, hanem hivatást jelent, akkor már közel járok az igazsághoz: egy súlyos, gyönyörű teher ez, amelyet a történelem kovácsolt a lelkünkre, s amelyet hol fájdalommal, hol büszkeséggel, de mindig méltósággal viselünk, mivel a magyar ember sokszor tépelődik, sokszor kételkedik önmagában, de amikor eljön az idő, amikor a haza hív, akkor előbújik belőle valami ősi fény, valami, amit sem háború, sem idegen uralom, sem eltékozolt békeidő nem tudott eloltani… mert a magyar, ha elesik, nem marad a porban, bár megtörik, de nem törik meg végleg; könnyei között is álmodik, s a legnagyobb sötétségben is ott izzik benne a hajnal ígérete… és ha irigység érne, emlékezz: az irigység nem uralhatja a szívet, amelyet annyi dal, annyi imádság, annyi vér és annyi szerelem formált évszázadokon át… mert a magyar lélek nem kicsinyes, hanem mély; nem sunyi, hanem óvatos; nem gyáva, hanem sebezhető, mert százszor is elárulták, mégsem szokott le a bizalomról, mert tudja, hogy minden veszteség újra építhető, minden romon kinő a fű, s minden könny mögött ott a mosoly lehetősége… ha pedig azt mondod, hogy keresztény, akkor tudd: nem a templom falai, hanem a szíve mélye az, ahol Krisztus lakozik, mert a magyar keresztény nem hivalkodik, hanem dolgozik; nem henceg, hanem segít; nem szavakkal, hanem csendes tettekkel építi újra a világot maga körül… mert ez a haza, ez a bús, gyönyörű Magyarország, ez titokzatos Hunnia, nem csupán föld és határ, hanem lelki táj, amelyben egyszerre van jelen a múlt sebe és a jövő reménye... itt a fájdalomból születik a dal, a veszteségből a szeretet, s a porból a fény, és ha megérted mindezt, ha el tudod viselni a magyar lét súlyát, akkor már tudod is, mit jelent magyarnak lenni: nem csupán élni a hazában, hanem lélekké válni benne és büszke lenni arra, hogy magyar vagy…
2025. október 9-10., Székelyudvarhely
---
*Az irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai László A Magyarokhoz írt mondata itt olvasható.