Iochom Zsolt: 44. zsoltár
A székely nép panasza
Urunk,
a Hargita fenyvesei tudják,
mit beszéltek nagyapáink a tűz mellett.
A parázs fölött mesélték,
hogyan maradt meg ez a nép
tatár, labanc, két világháború,
diktatúra és kommunizmus között,
s hogy nem a kard tartotta meg,
hanem a Te kegyelmed.
Nem a mi erőnk volt a kőfal,
nem a mi hatalmunk a harangszó.
Te voltál a megtartó csend
a csíki hajnalok ködében,
a Te kezed volt a vetés fölött,
amikor a földet újra birtokba vettük
öröm és könny között.
Most újra per tárgya a múlt.
Papírok vitatják,
ami csontból és vérből épült.
Évszázados erdőink
számok lettek akták mélyén.
Azt mondják: nem a tietek!
A templomtorony árnyéka
már nem csak a nap járását méri,
hanem a bizonytalanság óráit is.
Iskoláink fala
nemcsak betűt őriz,
hanem kérdőjeleket.
Nevetnek rajtunk, Urunk.
Azt kérdezik:
miért ragaszkodtok még mindig?
Miért nem olvadtok bele csendben?
De hogyan feledhetnénk el
az anyanyelv ízét a kenyérben?
Hogyan engedhetnénk el
a keresztet a temetőkapun?
Hogyan adnánk fel
őseink sírját,
amely fölött ugyanaz a szél jár,
mint amely gyermekeink arcát simítja?
Nem fordultunk el Tőled.
Nem tagadtuk meg Nevedet.
Nem cseréltük el hitünket
kényelmesebb csendre.
Miattad maradtunk.
Miattad éneklünk még mindig magyarul.
Miattad áll még kápolna a dombtetőn,
és még szól a csíksomlyói harang.
Most mégis a porban térdelünk.
Lelkünk fáradt a pereskedéstől,
szívünk sajog a gúnytól,
de gyökerünk mélyen kapaszkodik.
Kelj fel, Urunk!
Ne fordítsd el arcodat a Székelyföldről.
Lásd meg a bizonytalan jövőt néző gyermekeket,
az idős gazdákat és fiaikat,
akik még mindig reménnyel nézik az erdőt.
Ne hagyd, hogy elnémuljon a szó.
Ne hagyd, hogy szégyenné váljon az,
ami örökség.
Tarts meg minket,
nem dacos keménységben,
hanem békés, makacs hűségben.
Add, hogy megmaradásunk
ne harag legyen,
hanem tanúságtétel.
Ámen.
2026. február 20-21., Csíkszereda