A mai nap nem olyan volt, mint a többi, mert ezen a reggelen a gyerekek nemcsak kabátot és cipőt húztak, hanem jelmezt öltöttek magukra. Józsi is izgatottan ébredt.
A szobában ott várta őt a piros-kék ruha, amely nem egyszerű jelmez volt, hanem egy igazi hős öltözete. Amikor az oviba érve felvette, nem csak egy kisfiú volt, hanem Pókember. A délutáni szereplésen a szülők is legalább annyira izgultak, mint a gyerekek. Volt ott hercegnő, hokista, pillangó, sőt még egy mosolygós sárkány is.
A gyerekek szépen sorba bemutatkoztak, rövid tánccal és kis verssel készültek.
Józsi is táncolt. Kicsit pókosan, kicsit hősiesen, de leginkább örömmel. Eljött a bemutatkozás ideje. Józsi szíve megint gyorsabban vert. Józsi előrelépett, és tiszta, csengő hangon elmondta:
Én vagyok a hős Pókember,
újjat húzni velem senki nem mer,
falon mászom, nagyot ugrok,
falat, folyót áthidalok.
megmentem a világot,
szép délutánt kívánok!
Egy pillanatra csend lett. Az a fajta csend, amikor a levegő is figyel. Aztán hirtelen taps tört ki. Anya, apa és a nagy tesó elismerően tapsoltak, büszkék voltak a kis Pókemberre.
Józsi megkapta élete első oklevelét is az óvónénitől, elismerésül, hogy milyen ügyes volt. Megtanulta, hogy nem csak az menti meg a világot, aki falra mászik vagy hatalmasat ugrik, hanem az is, aki bátran kiáll, szépen elmond egy verset, és mosolyt ajándékoz másoknak.
Amikor a farsangi fánk és az almalé elfogyasztása után hazafelé indultak, Józsi még mindig Pókember volt egy kicsit.
– Küldjük el a fotókat mamáéknak! Lássák milyen ügyes voltam! – kérte Józsi csillogó szemmel.
– Apa le is írja, hogy soha ne felejtsük el! – mondtam neki mosolyogva. Majd olvasd el pár év múlva, édes Kisfiam…