2024. január 7-én hirdették ki az Év prózája irodalmi díj nyerteseit, a Pofon c. novellámmal arany
oklevelet nyertem a Pro Cultura Pannoniae Alapítvány és a 30 éves
Országos Mécs László Irodalmi Társaság által kiírt pályázaton. 
Az első díj egy önálló prózakötet megjelentetésére kínál lehetőséget az idei évben.
Iochom Zsolt: Pofon
– Nyolcvan év hosszú idő, de azt, amit gyermekkoromban átéltem bő hetven év se tudta feledtetni – kezdett rá a mesélésre nagyapám miközben vártuk haza szüleimet a színházi előadásról. Az ablakpárkánynál ülve csodáltam az odakint pilinkélő hópelyheket, magamba szívtam a friss fenyőfa illatát miközben hallgattam a jó öreg nagyapó történetét.
1950-ben kezdődött nagyapám kálváriája, aki akkor mindössze kilenc évet töltött. 1950. augusztus 11-én az akkori Vármegye Törvényszéke teljes vagyonelkobzást rendelt el a család ellen, beleértve a mezőgazdasági felszereléseket, jószágokat, földeket is. Az egész családot a szép nagy vidéki házból kényszerlakhelyre „száműzték” a közeli kisvárosba, egy épület emeleti részébe, ahol egy idős asszony lakásából elvettek egy szobát és egy konyhát. Nagyapámat szüleivel és testvéreivel együtt oda beköltöztették, a szülők személyazonossági igazolványába bepecsételték a D.O.-t (kényszerlakhely). Ettől fogva nem hagyhatták el a várost, meg lett pecsételve a sorsuk.
– Úgy képzeld el kisunokám, hogy mindenünket, még az édesanyám, a te dédnagyanyád zongoráját is elvették! Akkoriba a faluba, ahol éltünk a családunk rendelkezett legelőször rádióval, amit szintén elkoboztak. De a legnagyobb veszteséget számomra mégis az jelentette, hogy édesapámat börtönbe zárták, csak azért, mert a saját földjéről nem gyűjtötte be a répát – elevenítette fel a történteket nagyapám.
Amiért nyolc hónapra elítélték azt rótták fel, hogy nem kapált meg egy hold cukorrépát, ezért népellenségnek minősült. Rögtönítélő bíróság elé állították és azt a vádat emelték ellene, hogy a dolgozó nép ellensége, szabotőr, osztályellenség. Az ügyész a tárgyaláson komoly hangon kijelentette, hogy most, amikor Vietnámban a nép saját kezébe vette sorsa irányítását, és hozzálátott a gyarmati rendszer maradványainak felszámolásához, addig nálunk az apám és a hozzá hasonló többi kulák szabotálja az épülő népi demokráciát. Apám felállt és az utolsó szó jogán azt mondta, hogy az állítása nem igaz, ők nem szabotáltak semmit. Ettől függetlenül nyolc hónap börtönre ítélték.
Az egész gyermekkorára rányomta a bélyegét a kuláksors, és akárcsak Nyilas Misi, ő is gyermekként élte át azt a sok igazságtalanságot.
– Miután minket elvittek, másnap a falubeliek jöttek és a családi kriptából kiszedték a koporsókat, azok tartalmát kiöntötték a földre, de nem kaptak semmi értékeset, ezért ömlesztve visszarakták a csontokat a koporsókba – hallgattam hitetlenkedve nagyapám visszaemlékezését.
Küzdelmes gyermekkoráról sokat mesélt nekem, és én csak most értettem meg milyen viszontagságos életet élt és a család kulák-múltja, hogy rányomta bélyegét gyerekkora éveire. Ma olyan hihetetlennek tűnik, hogy amikor az étkezdének vágta a disznókat és senki sem figyelt, egy kis darab húst a nadrágja szárába elcsent, otthon pedig nem szabadott megmondani, ha kérdezték, hogy ettünk-e húst, mi azt kellett válaszoljuk, hogy csak üres pityókatokányt vagy fuszulykalevest ettünk.
Szabadulása után sem kímélték, előfordult olyan nap amikor kiadták az ukázt és másnap a kulákok kavicsot kellett hordjanak egyik helyről a másikra. Máskor télen a közeli erdőbe küldték fáért, olyan időben, amikor még a kutyát sem tartották kint az udvaron.
– Velem legelőször akkor éreztették, hogy „osztályellenség” vagyok, amikor középiskolába felvételiztem – mondta elcsukló hangon nagyapa. Habár jó jegyeket kapott a felvételin „helyszűke” miatt nem vették fel őt, hanem egy olyant, aki jóval gyengébb eredményt produkált.
– Képzelheted kisunokám, hogy mennyire bántó lehetett számomra, amikor jött az osztályfőnök és felolvasta, ez és ez a tanuló hagyja el az iskolát, amíg az apja kulák nem teheti be a lábát az iskolakapun.
– De kérem tanár úr, én mindig rendesen készültem, jó jegyeim… – nem tudtam befejezni a mondatot, mert erre oda lépett hozzám és akkora pofot letekert az egész osztály előtt, hogy beleszédültem – folytatta nagyapa.
Nagyapámat bár szigorúan nevelték szülei testi fenyítést soha nem alkalmaztak, a gyermek értett a szép szóból is. Ekkor kapta élete első, de nem utolsó pofonját.
Fájt a pofon, égette az arcát, de még fájóbb érzés látni az összesúgó osztálytársakat, a gúnyos mosolyokat, megvető tekinteteket. Mert idővel elmúlik a pofon csapás helye, oda lesz a testi fájdalom, de az ezzel járó lelki csapás hosszú éveken keresztül megkeseríti az ember mindennapjait.
– Mit tettek a szüleid, nem jelentették fel a tanárt? – kérdeztem nagyapától.
– Soha nem mondtam el nekik, attól tartottam, hogy ha apám megtudja nem hagyja annyiban és a végén még neki lesz baja, újra elzárják a börtönbe – válaszolta kérdésemre.
„Kulákfióka ide nem járhat!” – csúfoltak az osztálytársak, mesélte tovább nagyapám. A pletyka, noha akkoriban még nem létezett „Félszbukk”, gyorsan terjedt és a nagyobb fiúk, lányok jóízűen csámcsogtak is rajta.
Úgy kell neked, gazdagúrfi! No lám a kis kulák! – érkeztek az ilyen és ehhez hasonló cinikus megjegyzések. Sokszor a bántó szavak jobban fájtak, mint az a pof, amit meg nem érdemelten kapott osztályfőnökétől.
Bár később ismeretségen keresztül egy másik iskolába végül felvették nagyapámat a negatív megkülönböztetést itt is lépten nyomon tetten lehetett érni. Egyik ékes példája, hogy amikor a Peles kastélyhoz szerveztek osztálykirándulást, ő nem vehetett részt. Tanárai arra is ügyeltek, hogy jegyeit elégséges szinten tartsák, így esélye se legyen, hogy felsőbb fokú tanulmányokat végezhessen.
– Mondd csak nagyapa, miért ilyen gonoszok az emberek? – szakítottam félbe kérdésemmel történetét.
– Tudod kisunokám, ránk mindenki úgy tekintett, mint kulákokra, kizsákmányolókra. Pedig egyetlen „bűnünk” csak annyi, hogy becsületes munkánk révén kicsit több földdel, állattal, nagyobb házzal rendelkeztünk, mint mások. Irigy és rosszindulatú ember akkor is sok akadt, van, ami nem változik az idők folyamán – summázta nagyapám. Még holtában sem hagyták békén az embert – dörmögte alig hallhatóan nagyapám.
– Ezt, hogy érted nagyapa? Mit csináltak?
– Tudod kisunokám, a szüleimnek az volt a végső kívánsága, akarata, hogy ne idegen földbe, hanem szülőhelyük temetőjében pihenjenek meg haláluk után. Ezt a végső akaratukat is nehezen tudtam teljesíteni. Szegény édesapám halála után hazamentem a faluba és arra kértem az akkori párttitkárt, engedje meg, hogy az egykori kúriánk ebédlőjéből temethessük el az apámat. Nem engedélyezte, sőt, kijelentette, hogy a kulákoknak semmi, de semmi keresnivalójuk a faluban. Punktum! Se élve, se holtan ne zavarják a dolgozó nép csendjét. Nem lévén más lehetőségünk egy ismerős házából temettük el végül édesapámat. Sajnos, édesanyánk is hasonló sorsra jutott, bő egy évtizeddel később. Őt is idegen lakásban ravataloztuk fel, akkor sem engedélyezték, hogy a kúria egyik szobájából helyezzük örök nyugalomra. De legalább teljesíthettem végső akaratukat és szülőfalujuk temetőjében nyugszanak egymás mellett – mesélte nagyapám, miközben odatette a vízforralót, hogy egy finom gyümölcsös tea mellett folytassuk a beszélgetést.
A kerítésünkre és az ajtónkra is felírták: „Itt kulák lakik, ne higgy neki!”. Nem engedték meg nekünk, hogy a föld megműveléséhez idegen munkaerőt használjunk, sőt éjnek idején mentünk a mezőre learatni a kis termést, hogy ne hulljon a földre a mag. Míg nem járhattam iskolába én is mentem a mezőre és segítettem, amit csak tudtam. Emlékszem a szúnyogok nagyon csíptek, de menni kellett, a lábunkon cipő sem dukált. A cséplés után csak annyi gabona maradt, amit be is kellett szolgáltatni, sőt történt olyan év amikor nem is lett elég, így vásárolnunk kellett gabonát, hogy teljesítsük a ránk kirótt kvótát. Alig maradt valamennyi kenyérsütéshez, milyen sokszor éheztünk, feküdtem le sírva, korgó üres gyomorral! A szüleim kellett menjenek csipkebogyót, borsikát szedni, amit leadtak a szövetkezethez és úgy kaptunk kenyeret.
– Ez nem igazság, nagyapa! – fakadtam ki a hallottaktól.
– Nem igazság, gazság, kisunokám! – felelte csendben nagyapám.
Sokszor jöttek az adószedők, jól emlékszem, és ha nem fizettünk, vittek el mindent, még a zsíros bödönünket is elvitték. Édesapámnak malma is volt, de mindenünket elvettek a kommunista világban. Robotoltunk és szenvedtünk, tizenhárom hosszú éven át – hallgattam nagyapámat, egyet-egyet szürcsölve a még forró teából.
A faluban annak idején három fűrészgyár létezett. A havason az erdőt mintegy tíz kilométer távolságra megvették és levágatták, majd a néptanács kirótta a kulákoknak, hogy hány köbméter fát kell leszállítsanak. Olyan kulák is akadt a faluban, aki makacskodott és nem ment fát szállítani, ezért elvitték a fekete kocsival. Amikor hazaengedték semmit sem mesélt arról, hogy mi történt.
– A hatvanas évek elején építették a kultúrotthont és reggel kiadták az ukázt: „Kulákok, menjetek homokért!” Apám és én is kellett menjünk a többiekkel. Az idősebbek összebeszéltek és vittek magukkal szalonnát, kenyeret és úgy mentek el homokot hordani. Ott szépen letelepedtek, a lovak legeltek, mi pedig megettük a szalonnát, egyet pihentünk, s egy szekér homokkal értünk vissza a kultúrotthonhoz. Ha hamar megjártuk volna, akkor többször is kellett volna térjünk – folytatta a sötét időkről szóló történeteket nagyapám.
– De hogy zárjam a történetet és a tanulságát is megosszam veled, figyelj tovább! – kért nagyapám és mélyen a szemembe nézve folytatta.
– Ekkor megfogadtam magamnak, hogy bármi történjen is az életben én soha egyetlen ujjal se fogok hozzáütni a fiaimhoz! Apádat is arra neveltem, hogy az erőszak nem megoldás és nem tanít jóra – mondta elcsukló hangon nagyapa.
Közelebb ültem hozzá és gyengéden megsimogattam eres, de mindig jóságos tenyerét.
– Én sem kaptam még soha életemben egyetlen pofont sem édesapámtól! – súgtam oda nagyapámnak. Ezt akkor neked köszönhetem! – mosolyodtam el.
Csak évekkel később értettem meg annak a pofonnak a jelentőségét. Ami akkor a diákkorú nagyapámnak igen fájt és sokáig szégyellte is magát miatta a többiek előtt, de ez az ellene elkövetett gyermekkori bántalmazás szilárdította meg benne az elszántságot, hogy ő soha semmilyen körülmények között ne alkalmazzon erőszakot. Valóban soha nem volt erőszakos, még csak szavakkal se ütött meg soha senkit a családban. Az élettől kapott pofonokra ő szeretettel válaszolt. Az élet sorscsapásai között sziklaszilárd hitre tett szert és az Istenbe vetett mély hite lett számára a megtartó erő.
Az a sok fájdalom, meghurcoltatás, amit gyermekként átélt, megtapasztalt formálta jellemét, és megerősítette, mint az acélt a tűz.
– Nagyapa, te, hogy ismerkedtél meg nagyanyával? – tettem fel a már régóta foglalkoztató kérdést.
– Az egy hosszú történet – mosolyodott el nagyapám.
– Milyen jó, hogy pont ráérünk! – biztattam nagyapót a további mesélésre.
– Én nem állítom, de mások azt tartották rólam, hogy kiváló énekes és jó hegedűs vagyok! – voltam, talán – kezdett a történetbe nagyapa. Huszonéves koromba a helyi színjátszás közkedvelt szereplője lettem. Jól emlékszem, épp Tóth Ede A falu rossza című, három felvonásos népszínművet próbáltuk, itt ismertem meg nagyanyádat, Rozáliát. Rozi apja, Vargyasi Mihály úr, a község legmódosabb földbirtokosa. Leányát eleve földbirtokosnak szánta, szemében nem is jöhettem számításba. Így nem tehettem mást, leányszöktetéshez folyamodtam. Első utunk a falu papjához vezetett, aki előtt megesküdtünk, s onnan a saját házamba költöztünk. Az évek folyamán Vargyasi megözvegyült s bánatában az ital mellé a kártya is párosult. Vagyona nagyrészét elkártyázta, tetemes adósságát én fizettem ki. Könnyeivel küszködve akkor ezt mondta: „látom, hogy becsületes ember a vejem!” Ezzel szent lett a béke közöttük, megbocsátottam neki egykori lekezelő magatartását, ő pedig elfogadott olyannak amilyen vagyok – ekkor kopogtatás törte meg a mesélést. Véget ért az előadás és a szüleim megérkeztek, hogy hazavigyenek. Így elrepült az este, miközben régi idők szép és kevésbé szép, de tanulságos történeteit hallgattam. Hamar húztam a cipőt és vettem a kabátot, szüleim az ajtó között állva sürgettek, mert már későre járt.
– Viszlát, nagyapa! – és már csukódott is az ajtó.
Büszkén gondolok vissza nagyapámra, aki a második világháború szörnyűségei között született, szirénák, román betörés, bombarobbanások között élte meg az első éveket, majd az ’50-es évek kulákellenessége nyomta rá bélyegét „legszebb gyermekkori éveire”. Megélte ’56-ot, a hidegháborút, a kommunista diktatúra tortúráit, majd a rendszerváltást, és a tőkés-kapitalista világ minden velejáróját. Ő volt az az ember, akire mindig hősként tekintettem, aki még a jég hátán is képes megélni. Aki mindig képes volt erőt és reményt önteni szívünkbe, mindig volt hozzánk egy kedves szava, egy szívhez szóló tanulságos története.
Pár héttel ezelőtt még hallgattam történeteit, miközben a házat belengte a friss fenyőfa illata, aztán egyik percről a másikra minden megváltozott. Egy parányi vírus végzett vele, megtámadta a tüdejét, lélegeztető gépre került, de már nem tudták az életét megmenteni az orvosok. A legfájóbb az, hogy még csak el sem búcsúzhattam tőle, nem szoríthattam meg még egyszer utoljára jóságos kezét, nem lehelhettem rá egy szerető csókot. Aznap – a hivatalos statisztikák szerint – 8157 ember hunyt el COVID-ban. Egy közülük az én drága, örök emlékű nagyapám! Aki számomra nem csak egy szám, ami a statisztikában szerepel, hanem egy élet, millió történettel és emlékkel.
Ekkor fogadtam meg, hogy papírra vetem a tőle hallott és a mai nemzedék számára már-már hihetetlennek tűnő történeteit, hogy ne merüljenek a feledés homályába. Egy szép napon, majd, ha fiaim unokáira vigyázom, én is elmesélhessem nekik üknagyapjuk iskolában kapott pofonját, ami egy csapásra jobb emberré tette. Bár a legtöbb esetben az erőszak erőszakot szül, nagyapám példája az ékes bizonyíték arra, hogy nem feltétlen „örökletes” az ellenünk elkövetett gyermekkori bántalmazás, sőt van amikor ez erősít meg bennünket, hogy mi soha ne fenyítsük meg ily módon később gyermekeinket.
Azt is nagyapámtól tudom, hogy ezekben az években számukra éjszaka kijárási tilalom jutott, mindig otthon kellett aludni. Éjszakánként többször felköltötték az apját, verték az ajtót. A kaput nem zárhatták be és a kutyát is meg kellett kötni. Egyszer még azt is megnézték, hogy nem rejtettek-e el egy disznót a szénakazalban. A mai nemzedék számára olyan hihetetlennek tűnő történetek ezek, amit ép ésszel nehéz felfogni, mire képes az emberi zsarnokság. Már a kisgyermekekkel is éreztették a megvetést. Az óvodában a kulákcsemetéknek nem adtak tízórait, a többieknek zsíros vagy vajas kenyeret adtak. A kulákcsemeték a meggyfa alatt nézték, ahogy a többiek tízóraiznak, számukra még egy karéj kenyér sem jutott. Délben hazaengedték őket, otthon azt ettek, ami épp az asztalra került, sokszor csak sózott olajos kenyeret, délután vissza kellett menni, ekkor jött az uzsonna, a lekvároskenyér, a kakaós kávé a kommunista gyermekeknek, a kulákfiókáknak ismét csak a semmi jutott. Teljesen ki voltak zárva a szociális életből. A néptanácsnál az iroda ajtókra ki írták: „Kulák akkor jöjjön, ha hívatjuk!”, ott nem volt, amit a kulák keressen, panaszának helye nincs.
Nagy pofon számomra nagyapám hirtelen elvesztése, amikor én is fogadalmat tettem, hogy bármi is történjen, bármennyire is kihozzanak a sodromból gyerekeim soha nem fogom felpofozni őket, de még csak rájuk se emelem kezem. Arra fogom őket nevelni, hogy legyenek bátrak és erősek, legyen bátorságuk kiállni az igazukért, még ha ezért meghurcolják vagy bántják is őket. Legyenek erősek elviselni az igazságtalanságot, amely a mai kort is ugyanúgy belengi mint a régvolt időket. Merítkezzenek a hitből, és ahogy nagyapám is tette, ne könnyű teherért, hanem erős vállakért kérjék az Urat. Ne bántsák egymást, se szóval se tettel az iskolában, az egyetemen, ne legyenek egymással rosszindulatúak később a munkahelyen, a lakóközösségben. Jó emberek legyenek, amilyen volt az én apám, és az ő apja. Ez a jóság legyen a mi családunkban az apai örökség, melyet nemzedékről nemzedékre tovább adunk, átörökítünk életpéldánkon keresztül gyermekeinknek.
Nagyapám megtanított arra, hogy az ember megismerje önmagát útra kell keljen. Ez az út a megismerés útja. Rátalálni önmagunkra elég egy pillanat, megismerni egy élet is kevés. De az önmagunkkal töltött napok és kilométerek közelebb visznek igazi énünkhöz. Sokáig azt hittem: ismerem magam. Hisz én csak Én vagyok! Igazából fel sem merült bennem, hogy jobban, közelebbről megismerkedjek belső valóságommal. Ne csak a monumentális dolgokban tudjunk gyönyörködni. Századunk a leg-ek kora. Mindenki a legszebb, a legokosabb, a leggazdagabb akar lenni, ha nem is a Földön, de legalább a saját környezetében. Mindenki a legnagyobb luxusvillára, a leggyorsabb autóra és a leghosszabb bankszámlára vágyik. Egyre kevesebben vágynak arra, hogy ők legyenek a legegészségesebbek, a legboldogabbak. Az a baj, hogy a boldogságot mindig valamihez kötjük. Akkor leszek igazán boldog, ha elvégzem az egyetemet; ha veszek egy autót, ha… mindenki másban képzeli boldogsága forrását. Nem vesszük észre, hogy annyira hajszoljuk azt, ami boldoggá tenne, hogy elűzzük magunktól. Azt hisszük, hogy a boldogságunk forrása egyedül a pénz. Kulák nagyapám élettörténetéből tudom, hogy ez nem igaz!
– Elfeledjük, hogy a pénz nem cél, csupán eszköz. Egy eszköz a sok közül. Lehet egy zsák pénzed is, ha eltévedsz a lakatlan sivatagban. A pénzt nem lehet sem meginni, sem megenni. Csak teher. A teherhez félelem is társul, hogy kirabolnak, vagy akár meg is ölnek érte. Örökös rettegésben élsz. Bizalmatlan vagy mindenkivel. Azt hiszed a pénzed akarják, vagy a pénzedért szeretnek. Sajnos, sok esetben, igazad is van! – ma is szinte hallom nagyapám bölcs szavait fülembe csengeni.
Ezt igazából csak akkor tapasztalod meg, ha valamilyen oknál fogva elfogy a pénzed. Rá kell jönnöd: pénzzel vehetsz magadnak haverokat, és élvezeteket, de az igazi barátokat és a szerelmet nem lehet pénzzel megvásárolni. Hogy erre rágyere még sokat kell csalódnod, csodálnod – mondogatta nekem, ha ide kanyarodott a beszélgetésünk.
Így hát írni kezdtem saját élettörténetemet: „Már nem vágyok arra, hogy űrhajós legyek, hisz bármikor csodálhatom a Földről a csillagokat. Híres focista sem akarok már lenni, beérem azzal is, hogy örömömet leljem abban, amit dolgozok. Repülni már próbáltam, kevés sikerrel. Viszont megtanultam két lábbal a földön járni. De el tudom engedni a fantáziám, és gondolataim szárnyra kelnek. De nem bánom, hogy nem tudok repülni, hanem inkább örülök annak, hogy sétálhatok, szaladhatok, vagy akár fél lábon is ugrálhatok. És ott a két kezem, amivel írhatok, bírhatok, ölelhetek és imára kulcsolhatom. A szónak teremtő ereje van, ezért minden szónak súlya van. Beszéljünk egymással, egymáshoz szépen, kedvesen. Szavaink soha ne üssenek, hanem simogassanak! Ne szitkozódjunk, ne átkozódjunk, de mindig tudjunk köszönetet mondani és hálát adni. Az élet iskolája sok mindenre megtanított. Egy-két év alatt megtanultál beszélni és járni. Több évtized kellett ahhoz, hogy megtanulj hallgatni és megállni.
Nagyapámnak mindig rendelkezésére állt egy jó tanácsa felém: Kisunokám, idézz fel magadban egy gyerekkori napot, amikor önfeledten szaladgáltál, és a nagy diófa árnyékába a falevelek között kerested a legszebb diókat. Vagy emlékszel a napra, amikor a parkban nagy buzgalommal számoltad legújabb kincseidet, a gyémánt gesztenyéket? Emlékszel a nyári délutánra, amikor képes voltál órákon át keresni a négylevelű lóherét? Eredménytelenül. Tudod, hogy tudtam, hogy két lóheréből fabrikáltad akkor azt a négylevelűt? De nem szóltam róla, örültem veled... Emlékszel az első hóra, mikor két tenyerünket az ég felé tartva szaladtunk ki az udvarra, és pörögve kacagtunk örömünkben? Emlékszel, amikor a hóba feküdve angyalszárnyakat rajzoltunk? Törüld le a port emlékképeidről! Emlékezz és majd mesélj jó sokat fiaidnak, unokáidnak! Mert ezek az emlékek azok, amiket sem a kommunisták, sem a kapitalisták nem tudtak, nem tudnak elvenni tőlünk! – vetem papírra az örök emlékű szavakat.
Talán majd egy szép nap, amikor majd én leszek nyolcvan esztendős és kis unokáimnak mesélek régen volt történeteteket, ők is közelebb ülnek mellém és megsimogatják eres kezemet.