Iochom Zsolt: Doromboló csillagfény
A város decemberi hidegben lehelt, minden pára egy-egy sóhajnak tűnt, amely
a sötét égre száll. A parkban a hó rég megkeményedett, a padokon dér
csillogott, mint kifakult ezüst. Egy árva cica botorkált a fagyos úton. Szürke
bundája alatt vézna test, szemében valami különös fény: makacs életösztön, vagy
talán valami több, egy parányi hit abban, hogy nem minden veszteség végleges.
A cirmost hetek óta senki sem kereste. A közeli házakból meleg illatok
szivárogtak ki: fahéj, sült alma, fenyőgyanta. Ő csak a hangokat ismerte,
kacajt, harangszót, egy-egy ablak mögül kiszűrődő dallamot. A parkban aludt,
bokrok alatt, a városi fények közt. A hó mindig hidegebb volt, mint emlékeiben
a nyár.
Egy este egy kislány jelent meg, piros kabátban, csengővel a sapkája végén.
A cica először csak figyelte: a gyerekek általában hangosak, kiszámíthatatlanok
voltak. De ez a lány más volt. Tétován közeledett, s mikor lehajolt, keze nem
volt hideg, hanem gyengéd.
– Te is fázol, ugye? – kérdezte halkan. A hangjában nem volt sajnálat, csak
együttérzés.
A kislány neve Hanna volt. Nem messze lakott, és gyakran kijárt ide a nagy
fenyőhöz, amit minden évben feldíszítettek. Most is odafordult, és a csillagra
mutatott a tetején.
– Azt mondják, ha elég tisztán kívánunk valamit, az a csillag meghallja.
A cica, mintha értené, lassan körbefonta a lány kezét farkával. Hanna lehunyta
a szemét.
– Azt szeretném – suttogta –, hogy ne legyen több magányos este. Se neki, se
nekem.
A hó halkan hullani kezdett, mint egy beleegyezés az égből.
Ekkor megjelent Hanna édesanyja. Fáradt volt, szeme alatt halvány karikák.
– Hanna! Már megint elkószáltál? – szólt rá, de a hangja mögött aggodalom
volt, nem harag.
A lány karjában meglátta a cirmost, és valami megrezdült benne. Egy emlék,
talán egy régi karácsonyról, amikor ő is talált egy elárvult kiscicát.
– Azt hiszem, ő is fázik – mondta Hanna.
Az anya sóhajtott.
– Tudod, nem terveztem állatot karácsonyra.
– De ő nem csak egy állat. Ő Csillag. És már várt ránk.
Valami abban a mondatban, abban a gyermeki bizonyosságban megingathatatlan
volt. Az anya bólintott.
– Rendben. Csak ez az egy karácsony legyen így. Aztán majd meglátjuk.
De másnap reggel, mikor a cica már a radiátor mellett aludt, és Hanna a
földre tett párnán rajzolt neki házat, az anya is megértette: vannak döntések,
amelyeket nem visszavonni kell, hanem elfogadni.
Karácsony este a ház megtelt fénnyel. A gyertyák árnyékában a kis cica a fa
alá gömbölyödött, és mikor Hanna megcirógatta, halkan dorombolt. Az ablakon túl
a park fényei halványan pislogtak, de a csillag a fenyő tetején most is ott
ragyogott.
Az anya, miközben figyelte a lányát, arra gondolt, milyen kevés kell néha
ahhoz, hogy valami újra élni kezdjen. Egy érintés, egy pillantás, egy kis
szeretet.
Odakint tovább hullott a hó. Bent a szobában, a ház melegében Csillag először álmodott békésen.