 |
| Látogatás a zabolai Kastélyszállónál / Fotók: Iochom Zsolt |
1949. március 2-áról 3-ra virradó éjszaka történt. A kastély faliórája elütötte az éjfélt, de a hang mintha megakadt volna a mennyezet stukkói között. A zabolai park fái fekete árnyékot vetettek az ablakokra, amikor a kutyák egyszerre kezdtek ugatni. Aztán csizmák dobbanása hallatszott. Idegen hangok.
– Deschideți! Nyissák ki!
Katalin akkor négyéves volt. Az emlékezetében minden aránytalanul nagy: a zubbonyos férfiak, a fegyver csöve, amely úgy meredt a folyosón, mint egy idegen ujj; a nagymama keze, amely görcsösen szorította az övét. Édesanyja azon az estén Torján volt, az Apor családnál. A kastélyban csak ők maradtak.
Fél órát kaptak. Fél óra egy élet felszámolására.
 |
| A régi kastélyban az örökösök laknak |
A 87-es rendelet akkor már alá volt írva Bukarestben, de erről ők semmit sem tudtak. Csak annyit, hogy mostantól nincs föld, nincs birtok, nincs név. A második „agrárreform” kimondta, hogy aki ötven hektár fölött gazdálkodik, az a nép ellensége. A lista hosszú volt: 6258 birtok, 4456 kastély, több ezer család. Azon az éjszakán mindenkinél kopogtattak a Securitate emberei és rájuk törték az ajtót.
– Huszonöt kiló – mondta az egyik milicista. – Többet nem.
A nagymama a szekrényhez ment, de a kulcs kiesett a kezéből. Végül egy kendőbe csavart néhány ruhát, egy imakönyvet és egy ezüstkanalat, amely még a dédapáé volt. Katalin a babáját kereste, de nem találta. Valaki már kivitte a folyosóra.
 |
| A hároméves Mikes Katalin a zabolai kastélykertben 1948-ban nagymamájával. / Forrás: Háromszék |
A teherautó platóján hideg volt. Sepsiszentgyörgyig senki sem beszélt.
A milícia udvarán találkozott újra az édesanyjával. Őt Torjáról hozták be. A szemük összetalálkozott, és abban a pillanatban Katalin megértette, hogy a világ többé nem az, ami tegnap volt.
A személyi igazolványba pecsét került: D.O. – Domiciliu Obligatoriu.
Kényszerlakhely.
Azt mondták, keressenek maguknak lakást. Szemerján kaptak egy szobát. Egyetlen ablaka az udvarra nézett. A fal nedves volt, a mennyezeten repedés futott végig. Az apa alkalmi munkát vállalt. A nagymama egyre többet köhögött.
Később az iskolában Katalin megtanulta, hogy ő „kizsákmányoló”. Hogy a neve nem dicsőség, hanem bélyeg. Hogy bizonyos kérdésekre nem szabad válaszolni.
 |
| A Mikes család címere |
1950 nyarán suttogás indult a falvakban.
Gidófalván nem akarták beadni a földet a kollektívbe. Azt mondták, ez már nem reform, hanem rablás. A hatalom hagyta, hogy a harag nőjön, mint a gaz a parlagon. Két hétig, talán háromig. Aztán jött a megtorlás. Két vagy három ember meghalt, ki tudja ma már pontosan?!
Szeptember 22-én éjjel ismét csizmák dobogtak.
Brassó, rendező pályaudvar. Tehervagonok. Szalmával felszórt padló. Gyerekek, asszonyok, férfiak, összesen hetvenhat háromszéki „bűnös”. A vagon ajtaja becsapódott. Sötét lett.
A család egyik ismerőse aznap megtudta, hogy mi készül ezért a kis Katalint elvitték magukhoz Szentkatolnára, így menekült meg a bevagonírozástól. Nyolc évig maradt ott. Az édesanyját Dobrudzsába vitték. A Tulcea–Babadag vasútvonalon, Cătăloi állomásán pakolták ki őket. A Măcin melletti Traian állami gazdaságba kerültek. Rizsföld, gátépítés, állatgondozás. Barakkok vékony fallal, télvíz idején átfújt rajtuk a szél. Túl kellett élni.
A nagymama közben megbetegedett. A marosvásárhelyi kórházba „certificat de sărăcie”-val vonult be, hivatalos papírral bizonyította, hogy semmije sincs.
A kastély parkjában, ahol valaha a Törökországi levelek írója, Mikes Kelemen játszott gyermekkorában most idegenek jártak. Az épületből nyaraltató hely lett, árvaház és iskola, később „preventív”, majd elmegyógyintézet. A múltat átfestették, de a falak emlékeztek. És ma újra emlékeztetnek.
Katalin rajzolni szeretett.
Marosvásárhelyen felvételizett a művészeti középiskolába. A rajzai tetszettek a tanároknak. Aztán jött a kérdés:
– Mikes Ármin unokája?
– Igen. Csend lett.
– Akkor nem vehetjük fel.
Így került Kolozsvárra, az egyházi iskolába, ahol a származás nem volt kizáró ok. Édesanyjával, aki helyi lakatgyárba dolgozott csak vasárnaponként találkozott.
1960-ban engedély érkezett.
Katalin tizenhat éves volt, amikor kitelepedhetett Ausztriába, Graz mellé, Fehringbe. Rokona Tima néni, Mikes Klementina, a néhai Karl von Auersperg herceg felesége vette magához. Katalinnak le kellett mondania a román állampolgárságról. Nyolc évig hontalan volt, nem léphette át a határt. De legalább élt és szabad volt… A tanulmányai elvégzése után könyvtárosként és tolmácsként dolgozott.
A rendszerváltás után hosszas pereskedés árán a „lelakott” kastély visszakerült jogos tulajdonosához. Így évtizedekkel később, 2005-ben Katalin visszaköltözhetett Zabolára. Azóta két fiával felvirágoztatták újra a kastélyt és környezetét, a Kastélyszállót és az impozáns angolkertet, amelyet pár napja volt szerencsém személyesen is körbejárni. Akkor és ott hallottam az itt leírtakat, miközben a kastély vendéglőjében egy finom tea mellett megelevenedett a múlt. Katalin grófnő idén októberben tölti a 82. életévét. A jó Isten éltesse még nagyon sokáig!
Látva napjaink visszaállamosítási kísérleteit, legyünk éberek és ne hagyjuk, hogy egy újabb március 3-ra ébredjünk!
----