A tavasz nem érkezik zajjal. Nem kér bebocsátást, nem magyaráz, csak lassan ráhajol a világra, mint egy meleg tenyér, és feloldja azt, amit a tél túl sokáig tartott magában. Először alig történik valami, csak a fény marad tovább egy kicsit, a levegő enyhül, és a csend már nem olyan nehéz.
Aztán egy reggelen megszólal valami. Először csak egyetlen madár, bizonytalanul, mintha próbálná a hangját, majd válasz érkezik rá, és hamarosan megtelik a levegő csicsergéssel. A fák még félig csupaszok, de már nem némák.
A föld sokáig hallgat, mintha még nem hinne benne, hogy újra lehet kezdeni. Aztán egyszer csak megmozdul. A rügyek feszülni kezdenek az ágakon, apró zöld ígéretek, amelyek napról napra bátrabbak lesznek, míg végül kipattannak, és szinte észrevétlenül visszaírják az életet a tájba.
És egyszer csak ott állunk, és meglátjuk őt… a gólyát a fészekben, magasan egy villanyoszlop tetején. Mozdulatlanul, mégis ünnepélyesen, mintha mindig is ott lett volna, és csak ránk várt volna, hogy észrevegyük. Vele együtt valami végérvényesen megérkezik.
A tavasz nem kér engedélyt, csak újraírja a világot. És valahol a háttérben a víz is megindul: egy csordulás, egy halk patak, amely követi ezt a változást, de nem vezeti.
Mert nem a víz a fontos, hanem az, amit jelez: hogy az élet nem felejtett el bennünket.
A tavasz így érkezik meg bennünk is. Egy hangban, egy színben, egy pillanatban, amikor hirtelen könnyebb lesz lélegezni. És mire észrevesszük, már benne vagyunk. Jöjjön tavasz a lelkünkben is!