Szép új világ - Miklós István (Indián) kiállítása

Március 27-én, péntek délután Csíkszeredában az Indian's Tattoo Art Galleryben nyílt meg Miklós István (Indián) elmúlt évek történéseire reflektáló kiállítása Szép új világ címmel. Köszönöm a megtiszteltetést, hogy 14 év után újból én nyithattam meg a tárlatát!

Tisztelt jelenlévők, kedves barátaim!

Vannak kiállítások, amelyekre eljövünk – és vannak olyanok, amelyek valahogyan már előbb elkezdenek bennünk történni. Miklós István, vagy ahogy sokan ismerjük, Indián képei ilyenek. Nemcsak nézni hívnak, hanem gondolkodni, érezni, sőt néha kényelmetlenül szembenézni is, napjaink valóságával, árnyoldalaival.

Számomra külön öröm és megtiszteltetés, hogy ma én mondhatok néhány szót erről a tárlatról – mert itt nem csupán egy festő munkáival találkozunk, hanem egy olyan alkotóval, aki nem fél kérdezni, nem fél állítani, és talán leginkább: nem fél őszinte lenni.

Miklós István életútja önmagában is egy következetes, kitartó alkotói történet. Székelyudvarhelyről indulva, Csíkszeredán át Csíkszentkirályig vitte magával azt a sajátos látásmódot, amely minden munkájában felismerhető. Gyerekkora óta fest, és ez nem pusztán időbeli adat: ez azt jelenti, hogy számára az alkotás nem választás volt, hanem létezési forma.

És talán éppen ezért van az, hogy képei nem „készülnek”, hanem megszületnek.

Indián művészetében mindig is jelen volt a részletek iránti érzékenység, az a fajta aprólékos figyelem, amely nem engedi, hogy a világ felszínessé váljon. Ha közelebb lépünk egy-egy festményhez, észrevesszük: minden vonalnak, minden színnek súlya van. És mégis – a sok részlet mögött mindig ott van valami egészen személyes, szinte lírai hang. Ez a líraiság azonban nem menekülés a valóságtól. Sőt.

Az utóbbi évek munkáiban – és ebben a kiállításban különösen – egy határozott elmozdulást látunk: a csendesebb, tájakat idéző világ után egy nyersebb, direktebb, olykor provokatívabb megszólalást. Olyan témák jelennek meg, amelyek mindannyiunkat érintenek: hatalom, manipuláció, félelem, hit, jövő. Ezek a képek nem mindig kényelmesek. De talán éppen ezért fontosak.

Mert a művészet egyik legnagyobb ereje az, hogy tükröt tart – még akkor is, ha nem mindig szeretjük, amit benne látunk.

És Miklós István nem torzítja ezt a tükröt.

Nem szépít. Nem hallgat. Hanem fest.

És ebben a festésben benne van minden: a gondolat, az indulat, a kérdés, az aggodalom – és igen, valahol mélyen a remény is. Mert aki ennyire szenvedélyesen reagál a világra, az még nem mondott le róla.

Talán ezért is fontos, hogy itt vagyunk ma.

Mert egy kiállítás nemcsak arról szól, hogy képeket nézünk. Hanem arról is, hogy kapcsolatba lépünk – az alkotóval, egymással, és talán egy kicsit önmagunkkal is.

Szeretnék egy pillanatra megállni annál a két képnél, amelyek a plakáton is szerepelnek, mert mintha sűrítve hordoznák mindazt, amiről ez a kiállítás szól.

A gonosz hatalmában

Az egyik festményen egy sötét, szinte arctalan hatalom hajol a világ fölé, és bábként mozgat egy apró figurát. Lent emberek tömege – talán mi magunk – néz fel, tehetetlenül vagy épp öntudatlan lelkesedéssel. Ez a kép egyszerre beszél manipulációról, tömeglélektanról, irányításról. Arról a kérdésről, amit ritkán teszünk fel magunknak: vajon mennyire a saját életünket éljük?

A másik festményen első pillantásra egy hétköznapi jelenetet látunk: egy oltás beadását. De a háttérben nem csend van, hanem lángok. Nem biztonság, hanem feszültség. Nem nyugalom, hanem ítélet.

Modern inkvizició

Ez a kép sokunk számára felidézheti a Covid-időszakot – azt az időt, amikor nemcsak egy vírus terjedt, hanem félelem, bizonytalanság és sokszor egymás megítélése is. Amikor az emberek nemcsak döntéseket hoztak, hanem bélyegeket is kaptak. És a kép itt válik igazán erőssé.

Mert nem egyszerűen egy orvosi helyzetet látunk, hanem egyfajta modern kori „ítélkezést”. A lángok, a háttérben zajló pusztulás szinte a régi idők boszorkányüldözéseit idézik meg – amikor elég volt másként gondolkodni, másként dönteni, és az ember máris a máglya közelében találta magát.

Ez a festmény nem mondja ki, kinek volt igaza.

De nagyon pontosan megmutatja, milyen könnyen válhatunk egymás bíráivá.

És talán ez az egyik legfontosabb kérdés, amit feltesz nekünk: vajon tanultunk-e ebből az időszakból?

Ez a két kép együtt nem ad választ.

De nagyon pontosan teszi fel a kérdéseket.

És talán ez a „szép új világ” egyik legfontosabb felismerése: hogy a valóság nem fekete-fehér, és a legnagyobb történések mindig ott húzódnak meg a legapróbb, legszemélyesebb pillanataink mögött is.

Kívánom, hogy mindenki találjon ezen a tárlaton legalább egy képet, amely megállítja. Egy gondolatot, amely elkíséri. Egy érzést, amely nem múlik el azonnal.

Miklós Istvánnak pedig kívánok további erőt, bátorságot és alkotókedvet – hogy továbbra is ilyen őszintén és megalkuvás nélkül mondja el mindazt, amit sokszor mi nem merünk.