Vannak emberek, akik csendesen, szinte észrevétlenül válnak életünk részévé. Nem kérnek figyelmet, nem állnak a középpontban, mégis hiányuk fájó űrt hagy maga után. Magdi néni ilyen ember volt számunkra.
Évekkel ezelőtt, amikor Józsika még egészen kicsi volt, hetente jött hozzánk vasalni. Józsi mindig várta az érkezését. Reggel már kérdezgette: Mikor jön Magdi néni? Kíváncsian kukucskálta, hogyan jár a keze a vasalón, és tudta, hogy Magdi néni táskájában szinte mindig lapul valami apró meglepetés: egy perec, egy zsemle, egy alma, vagy éppen egy saját kezűleg horgolt sapka, maci. Nem a tárgyak voltak különlegesek, hanem az a szeretet, amellyel adta őket.
Az elmúlt évben betegsége miatt már nem tudott hozzánk jönni. Így amikor tehettük mi látogattuk meg őt. Ő készítette a legfinomabb zakuszkát, a levesbe való házi laskát, és azt a kissé pikáns savanyú uborkát, amelynek ízét soha nem fogjuk elfelejteni. Mindig jól felpakolva jöttünk el tőle.
Utolsó látogatásunkkor épp Csíksomlyóról érkeztünk haza, és a Mária-kegyhelyről egy kis Szűzanya-szobrot vittünk ajándékba. Akkor még nem sejtettük, hogy az lesz az utolsó találkozásunk.
Most, miközben ezeket a sorokat írom, a kályhán csendesen rotyog a leves, benne Magdi néni szeretettel készített laskájával. A második fogáshoz pedig az ő savanyú uborkáját tesszük az asztalra. Mintha még egyszer velünk lenne. Mintha a gondoskodása most is körülölelne bennünket. Ma érte is gyertyát gyújtunk…
Hiányozni fog nekünk. Hiányozni fog Józsikának is, aki mindig örült, amikor meglátta. Hiányozni fog kedvessége, jósága és az a szeretet, amelyet olyan természetesen osztogatott maga körül.
Isten nyugtassa békében, Magdi néni!
Emléke legyen áldott, nyugalma csendes. 🕯️💔
